Angol film a román-magyar Erdélyről. Veszélyes vállalkozás, de alázattal nyúlva hozzá kerek lehet a sztori. Peter Strickland első, szinte teljesen magyar nyelvű filmjét tavaly Berlinbe vitte, most azonban nálunk is bemutatják.

A sorozat első ismeretlen neve. Bodzsár Márk. Eddig kisjátékfilmeket rendezett. Ami nem nagy szám. Nagy sztárokkal dolgozni. Az valami. A Nyomozó csajával. Szőke természetesen. Vagy az intézetis Trillel. Ő csak egy lúzer, így könnyen megszorongatjuk a tökét. Mert mi vagyunk a cég.

A Zoltán Gábor novellájából megírt tv-novella erősen különbözik az előző kettőtől. Topmenedzser vagy, és a legjobb amerikai egyetemen végeztél. Versenyistállóban töltötted az első harminc éved, hogy a második harmincat a versenypályán töltsd.

Ő is egy ilyen fazon. Úszni jár (szűkebb hazám, Szentendre, vadi új hi-tech uszodájába), Powerade-et iszik és szusit eszik. Az evőpálca is eltörik, amikor rájön, hogy a fő vetélytárs a medencében egy kifutófiú. A saját cégénél. A blamázsról szó sem lehet, hiszen mégis csak ő az igazgató. Nála senki nem lehet jobb. A bosszú nem várt fordulatot szül, egészen egyszerűen brutális.

A fizikai és szellemi szegénység után a lelki sivárság jön ebben a kissé modoros, de nyersségével hű tükröt adó epizódban. Feszített víztükrű medencében, frissen vasalt - vagy talán vásárolt - öltönyben mutatjuk meg, hogy különbek vagyunk a kifutófiúnál. Kár, hogy a főszereplő otthonából nem sokat láttunk. Ott is van egy-két feszített víztükör és szőke baba, bizonyára.

Technikai információ: az eddig beágyazott mtv videót most kérdés nélkül indásra cseréltük. Egy pillanatnyi megingás nálunk nem lehetséges.

Van úgy, hogy a kritikus nem lesz kritikus. Mert én, olcsó vidéki magyar filmértő filmszakértő mégis hogy jön ahhoz, hogy bármit is mondjon Michael Haneke művészetéről. A kritikus erőt gyűjt, és elmondja a véleményét. Persze csak reméli, hogy ennyire nem fekete-fehér itt minden.

Mint azt korábban megírtam, 12 bejegyzésben népszerűsítem az MTV fiatal filmrendező által készített sorozatát. A Hajónapló sorozat második epizódja nem egy kortárs író, hanem Móricz Zsigmond novellájából készült. A régi, tanyasi vidéken játszódó történetben földjéért és állataiért gyilkolnak, a megbélyegző jelző viszont a vele járó babonás gondolkodásért, a feudális szellemi viszonyokért szólt, azért siránkozott.

Miklauzic Bence, akinek legismertebb darabja a hajdanvolt közönségfilm Ébrenjárók mai korunk tükrében mutatta meg a mai barbárokat.

Ha a Barbárok mozifilm lenne, akkor a jelmondata úgy hangozna: "Pokorni Lia legdögösebb szerepe". És talán a legsíkegyszerűbb is, bár ez az egész családról elmondható. Egy gyilkos lakik a szomszédban, ráadásul ismerjük is. A rég nem látott, Pestre felkerült szomszdé srác, a mi falunk fiúja is áldozata a kíméletlenül meghülyített, összezavart világnak, vallásilag zűrzavaros szegény, őt is segélyezhetik a politikusok, ha majd egyszer a szellemi nyomor áldozataiért nyitnak segélyalapot.

Persze soha semmi nem egyértelmű. Én például azokkal is elbeszélgetnék, akik nem kiáltanak vízért, ha az égő ház kellős közepén állnak.

Az áruló szívvel igazából a címében van baj. Bár mivel hozott anyagból dolgoztak a magyar bemutató szervezői, nem volt nagyon választási lehetőség. Egy Poe-novella jelentette a film alapját, amit Michael Cuesta, az eddig többnyire tv-sorozatokkal megismert alkotó rendezett.

Lehet, az a bajom, hogy koránfekvő vagyok, de egy biztos: az m1-en november 5-től futó és nemrég véget ért Hajónapló sorozatból összesen egy darabot láttam. Adva van tizenkét magyar rendező, akik nagy része az elmúlt tíz évben nagyobb körben is bizonyított. Van egy projekt a Magyar Televízióban, amely célul tűzte ki az elmúlt húsz év magyar kórképének felrajzoltatását. Fiatal rendezők és többségében kortárs írók közös művei 25 percben.

Mivel eredetiben összesen egyet láttam, most elhatároztam, a lehető legrövidebb idő alatt megnézem mind. Idemásolom, hogy itt is lássa mindenki. (A Krizsó Szilviával (!) való stúdióbeszélgetés erősen opcionális.) Aztán pár mondatban a véleményemet is kifejtem.

Egyébként is üdvös dolognak tartom ezt a kezdeményezést. Ne is kritikákat várjon senki, hiszen inkább népszerűsíteni szeretném a rendszerváltás óta iszonyúan mostohán kezelt műfajt. Pedig szükség lenne rá, mint egy falat kenyérre. Aki nem hiszi, járjon utána a Prizma Folyóirat 2. számában.

Török Ferenc már nagyjátékfilmjeivel is megmutatta, mennyire érti a rendszerváltás utáni fiatal generációt. Kisnyugdíjás filmje azonban a másik nézőpontot veti fel, s mintegy ellenpontként jeleníti meg Nagy Ervint, a mobiltelefon-számláját türelmetlenül befizetni akaró tarkopasz "fiatalembert". Spiró György novellája is ezt a kontrasztot szeretné megmutatni, bár az író fontosnak tartja megemlíteni: ez egy másik művész másik műve.

Nézem a megnyitót, és - rossz a módszerem tudom, de tényleg így van - Michael Moore Kóla, puska, sültkrumpli című filmje jut eszembe, ahol a kanadaiaknak nincs fegyvere, és nem zárják az ajtóikat. Ez egy emberibb világ. Ez nem Amerika, ez Kanada.

2001-ben Juan Antonio Samaranch lemondott a NOB vezető tisztségéről. A világ elsőszámú sportvezetője 1980-tól, több mint két évtizedig vezette a bizottságot, és ma már nem fér hozzá kétség, hogy az ő regnálása alatt fajult el végső, már-már tetszhalott állapotába a coubertini eszmét, miszerint a világ összes népe együtt ünnepeljen egy olyan időszakban, amikor tényleg a részvétel a legfontosabb. A nyolcvanas évek kelet-nyugati bojkottakciói előbb a moszkvai, majd a los angelesi játékokon, a doppingbotrányok, a robbantások, a gigászi közvetítési jogdíjak, az ipari mennyiségben termelt aranyérmek, a nőként született férfiak, és még sorolhatnám. De nem teszem. Közismert volt, hogy a 2001-es szavazáson - Samaranch utolsó ülésén - a nagyfőnök kedvence Peking volt. Sikeresen véghezvitt tervhez hét évvel később a megaolimpiák legmegábbja érkezett. Pekingbe egy kicsit - ámulattól tátott szájjal, persze - mindenki beleborzongott.

Kanadáról valahogy mindig az az érzésem, hogy amilyen éles a határvonala az USA-tól elválasztandó, olyan élesen választják el magukat az élet egyéb területein is a nagy testvértől és minden mástól, ami hozzájuk köthető. A megnyitóünnepségbe így aztán egy-egy nagyobb baki is becsúszik. Kanada tisztán látja, hogy a pekingi út hosszabb távon nem vezet sehová. Vancouver megnyitója csodás volt, látványos és ámulatba ejtő. Mégsem szeretett volna többet, mint amennyit emberi elme el tud képzelni.

A lángot négy ember gyújtotta meg, illetve három. Wayne Gretzky, a kanadai Puskás Öcsi kimaradt a sorból. A négy megérkező fáklyás közül csak ő nem állt oda a végén. Mifene? Aztán a legenda egyszercsak az utcán jelent meg, és a külső, állandóan égő lángot egymaga gyújtotta meg. 10 cm-re azoktól, akiknek nem volt lehetőségük a drága belépőre.

Az olimpia talán egyszer visszatér közénk.

Mint az újdonsült technikai ketyerék lelkes kipróbálója és az ország politikai történéseinek talán még lelkesebb követője, azt hisem, ez a dolog nekem való igazán.

Orbán Viktor évet értékel. Választások előtt. Ejha. Azt mondják, a nép szava Isten szava. Lássuk hát, mit mond a nép e fontos eseményről.

"Nagymamám a magyar újságokat olvastatta velünk naponta, majd le kellett írnunk a tartalmát. Utáltuk, de utána mehettünk a McDonald's-ba" - emlékszik vissza Ákos, negyvenes építési vállalkozó furcsa kettős életéről. Ötvenhatos szüleivel Amerikában nőtt föl, az ottani magyar közösségben. Egyfajta inkubátorban, amiben táplálták, erősítették magyarságát. 

Annak idején Pelikán József gátőr, ideiglenes angolpark igazgató mb. igazgatókhoz nem méltó módon neveket változtatgatott és százmilliós végkielégítéseket irogatott alá. Lehet, hogy ez volt a lejtő legteteje, amelyen azóta is gurul a vidámpark, s amelynek legvégén a kapitalista szellem vasútja már csak piszlicsáré módon nyöszög kettőt, s álmában csenget egy kicsit.

Aztán már csak kettőt kell pislogni, s mindenki arról beszél, annyira, hogy a szörcsön trend is lesz (az életben nem gondoltam volna, hogy a szörcsöt fogom linkelni), szóval mindenki temeti és siratja a vidámparkot. Pedig lehet, csak hozzáállás kérdése.

Nekem világéletemben egy volt a trió: vidámpark, állatkert, cirkusz. Ha valamelyikbe belépés volt, az volt a nagy öröm. Aztán elszokva a vidámparkból jöttek a negatív felhangok: gyenge, unalmas, szinte sosem változik, mindenért külön kell fizetni, és egyébként sem jár oda senki. Mondhatnám úgy is (noha így-úgy bekerült a trendbe), nem lett trendi a vidámpark. Azt mindenki tudja, hogy mi a neve az Állatkert szóvivőjének? Igen, Hanga Zoltán. Az Állatkert, ha törik, ha szakad, feltétlen szükségét érzi a megszólalásnak. Ha örökbe lehet fogadni egy leguánt, ha érkezett egy gorilla, ha simogatni lehet bármit, amit eddig nem. Ha akad másfél cm-nyi levegő, az állatkert ott van.

Nem tudom, ezzel szemben emlékszik-e valaki vidámparkos óriásplakátra. Vagy tud-e valaki bármit is róla azon túl, hogy télen zárva. Ez egyébként a szőke nő kedvenc filmje. Ezt akarta megnézni, amikor megfagyott a kertmozi előtt.

Ezt a videót akkor találtam, miközben a világhálón szörföltem. Mások szerint böngésztem a neTTet, de erről most nem nyitok vitát. A 2009-es év filmjeiből összeállított montázs nagyon überjó, egy újabb kisfilm. Az olvasókat arra invitálom, játszunk együtt. Ki ismer fel több filmrészletet a jelenetekben? No persze nem a kék avatarokra, sem a Transformers 2-re nem gondolok, mert egyrészt ezek túl könnyűek és egyértelműek, másrészt ugye az utóbbi darab filmnek nem nagyon nevezhető. Első indokom az APEH-ellenőr frizurájú Matt Damonra is vonatkozik 5:32-nél.

Báthory Erzsébet a nemzetközi közvéleményben nem a magyar dinasztia tagjaként, hanem a női drakulaként ismert. A róla szóló legendák - amelyek szerint fiatal lányok vérében fürödve nyert örök szépséget és ifjúságot - a Guinness Rekordok Könyvéig röpítették. A véreskezű grófnő a mai napig megosztja a történészeket és a közvéleményt, de Juraj Jakubisko szlovák rendező filmje elkergeti a vámpír mendemondákat. A film január végétől végre a magyar mozikban is látható.
Végre - ismétlem meg, hiszen a 2008-ban elkészült film nem mindennapi hányattatásban részesült, botrányoktól sem mentes úton jutott el végül a hazai premierig. A közös cseh-szlovák-magyar koprodukcióból szép lassan szorult ki a magyar fél, a magyar forgatási helyszínek is elfogytak a forgatás ideje alatt; egy producer ki is szállt a végén, és a hazai mozgókép-támogatás is veszélybe került. A kelet-európai régió legdrágább filmjeként emlegetett alkotás 3 milliárd forintnyi euró összegbe került, bár ennek nagy része valószínűleg díszletre és jelmezre, a 45 helyszínre és a 4000 statisztára ment el.
 

A cikk a Képmás Magazin februári számában folytatódik 

Van úgy, hogy nagyon készülünk a nyaralására. Olasz tengerpart, naptej, szalmakalap és gumimatrac. Sós víz, nagy meleg, finom fagyi, pizza, szűk utcák és terek, bella donna és miegyéb. Aztán a nagy napon beszállunk a Ferihegyen a repülőgépbe, s 1-2 órányi repülés után meg is érkezünk. Hollandiába. Szó sincs fagyiról, napsütésről meg pláne. A szél és az eső itt az úr, a tengerre pedig nem vágyunk. Viszont ki vonná kétségbe, hogy Hollandia legalább annyira jó hely, mint az olasz tengerpart?

Így voltam én is Juhász Júlia A tetthely beszél című könyvével, amely a Gondolat Kiadónál jelent meg. Aki nem ismeri a szerzőt, meg semmit a témában, itt beleolvashat. Nem ismervén én sem a szerzőt, sem a regény alanyát, s egyáltalán egyébként is mi ez az egész. Hiszen tetthelyről hát persze, hogy nekem is az a nyugatnémet célkereszt jut eszembe a hetvenes évekből, s persze, hogy Schimanski felügyelő, hogy elkapja a csirkefogók grabancát. Na tehát akkor valami magyar Schimanski felügyelővel lenne dolgunk? Továbbmegyek, Derickkel! Sőt. Nem is Derick, hanem a ma olyan divatos helyszínelők vetülnek papírra. Mert ma már a CSI meg az NCIS a sikk betüszó. Fehér köpenyes szakikat vártam tehát csúcstechnológiával körbebástyázva, de hiába.

A mellékelt cikkek az Index címoldalán voltak láthatók - és azok még a cikk írásakor is. A Niki Belucciról szóló "cikk", amely a Comment:Com blogra mutat, egy szép kis 12 perces pornóvideóval van szpájszolva, meg valami Maya Gold is be van linkelve gumicsontnak.. Úgyis mondhatni, az ország legnagyobb online tartalomszolgáltatójáról egy klikkel érhetünk el hardcore pornót.

Persze nem lepődünk meg soha semmin, de ilyen még a választásokon sem fordulhat elő. Minden kampánycsend fő kérdése: mi lesz a tegnapi netes hírekkel? Ma már én kérdezem: mi lesz Niki Beluccival és az új médiatörvénnyel. Merthogy a régiben - ha rákeresek az "internet" karaktersorra - egy találatot sem kapok.

Annyira megtetszett a Filmvilág blog listaállítási ötlete, meg amúgy egyébként is mindenki szeret mindenféle listákat írni és olvasni, hogy ez sem maradhatott ki. Alább található az évtized 12 legjobb filmje. Szerintem. Ezzel persze két probléma van. Az egyik éppen a Szerintem. Vagyis hogy egy nagyon szubjektív listát olvas itt mindenki. Annyira szubjektív, hogy néha magamtól is el kell határolódnom, hiszen mást jelentett ugyanaz a film tegnap, jelent ma és fog holnap. Ma megnéztem harmadszor A szabadság útjait Sam Mendestől. Tavaly, első két alkalommal jobban tetszett. Hát akkor: mi az, hogy legjobb? Egyébként sem jelenti ugyanazt a legjobb és a "nekem leginkább tetszett". Ez a lista valahol a kettő keveréke.

Hosszú cikk lesz. Ha elég a monitorból, írtsuk együtt az esőerdőket, katt ide, és megkapod pdf-ben.

És mi az, hogy évtized? Mert erről már volt egy vita 10 (majd később 9) évvel ezelőtt, amely a jókat a gonoszoktól választotta el a két vélemény képviselőit, miszerint mikor kezdődik az új évszázad és évezred: 2000-ben vagy 2001-ben. Nem törve pálcát egyik fél fölött sem, követtem inkább a webes trendeket, s úgy vettem, végsősoron vége most a "nullás" éveknek, amelyeket valahogy bezsúfolhatunk a kilencvenes és a tizes évek közé. Legfeljebb leszek olyan aljas, és jövőre eljátszom, hogy matematikailag 2001-2010 közé tehetünk egy évtizedet. Levágjuk a cikk elejét, és hozzáfűzünk a végéhez pár sort.

Sam Mendestől megszokhattuk, hogy a leghétköznapibb emberekbe rúg bele a legszívesebben. A szomszéd család, házaspár szépnek látszó, de valójában lassan romokban heverő valóságára tapint rá leggyakrabban és legügyesebben. A Továbbállók is ezt a vonalat igyekszik követni, az Amerikai szépségnél és A szabadság útjainál azért kisebb sikerrel. Mintha két fél film közül nem tudná, melyiket fejezze be.
Járt utat járatlanra cserélni nem túl biztonságos dolog. Lehet, ez nemcsak az eddig jól működő Thomas Newman zenékre érthető. Alexi Murdoch egyébként sem rossz. Viszont szuper. Bár lehet, nem is a biztonság volt a célja sosem, és ez esetben sem a filmalkotónak, aki vászonra szeretné vinni a fiatal pár kettesben eltöltött életének utolsó néhány hónapját. Talán az alkotók is útjukat keresik?

A cikk a Filmtekercs Fényportálon folytatódik.

Már régen volt, amikor először eszembe jutott, hogy ezt a posztot ki kellene tenni ebbe a blogba. De mindig volt fontosabb.

Szóval arról van szó, hogy van egy Tejút, egy nyavalyás kis csillagrendszer, ami 9 jelentéktelen bolygónknak helyet ad. (Tudod, Merkúr, Vénusz, Föld, Mars és tovább.) Ez a csillagrendszer 100,000 fényév hosszú és 2000 fényév széles. Vagyis egy fénynyaláb, amelyet most, blogírás közben indítok az égbe (tegyük fel, hogy a Tejút szélén állok), 100,000 év múlva érkezik meg a másik végére. A fény, amely egy másodperc alatt 300,000 km-t tesz meg. Vagyis 300000×60×60×24×365×100000 km-re. Bele sem merek gondolni, hiszen nekem az első lépést kellene megtennem erre az útra. Ez persze csak egy csillagrendszer a ki tudja hány közül a méginkább ki tudja mekkora világegyetemben.

A végső lökést ez a videó adta meg, amelyet a Yummie nevű audiovizuális drogoldalon találtam.

Ez most karácsonykor különösen érdekes. Az ilyen nagy világ egyik csillagrendszerének egy kis bolygójának birodalmában járunk kb. 2000 évvel ezelőtt. Egy kis, lenézett provinciájában, annak is egy lúzerek lakta megyéjében. Ott sem valami jó helyen, hanem egy istállóban, hidegben. Ebből a semmiből születik meg a kis istállónak helyet adó lúzer megye sarokprovinciájának kis bolygójának és csillagrendszerének, sőt az összes többi rendszernek a királya. A világegyetemé. Most akkor kicsi vagyok vagy nem?

Vedres Csaba Csendzenék című albumáról

Uram, miért vagy olyan messze?
Miért rejtőzöl el a nyomorúság válságos napjaiban?
Terád szomjas a lelkem,
testem utánad eped,
mint a puszta kiaszott földje.

Kimerült a lelkem, míg várom segítségedet.
Kifáradt a szemem, míg ítéletedre várok.

Kérdem, azt kérdem:
mikor vigasztalsz meg?

Végül Isten szentélyébe tértem.
Azt mondtam, azt mondtam:
Te vagy Istenem, kezedbe ajánlom sorsom.

Mécsvilágot gyújtasz nekem, Uram,
fénysugarat adsz nekem, Istenem a sötétségben.

Csak Istenben keress megnyugvást, lelkem,
bár elenyészik a szívem, a testem,
szívem Istene és örökrésze mindig az Isten.

Urunk, Te adod meg nekünk a békét,
mert a Te műved mindaz,
ami velünk történt.

Az élet nem arról szól – bár gyakran gondoljuk –, hogy kell, hogy legyen valami születés és halál között; valami életnek nevezett szösszenet. Hiszen ez csak a valódi. Az a bizonyos igaz, amit József Attila szerint mondanunk kell, hogy van Feltámadás. Olyan feltámadás, amely egyik végén pedig ott a születés… Nem környezetvédelemről, abortuszellenes kampányról és hasonlókról van itt szó, hanem arról a Forrásról, ami nekünk Életet ad: Jézus Krisztusról.

Az élet – Karácsonytól Karácsonyig – ezt súgja nekünk. Saját szépségét; hiszen az élet szép, mint ahogy a híres olasz film címe is sugallja. Olyan ez, mint a Horatius-féle Carpe diem. Éveken át foglalkoztatott ez a kérdés: mi az, hogy ragadd meg a napot? Idővel aztán azt gondoltam, ez nem valami hedonista életimádat, nem „élj a mának” felkiáltás, hanem az, hogy ami szép van az életben, azt használjuk ki. Köszönjük meg, éljünk vele, amíg lehet. Holnap talán már nem lesz.

Az élet azonban – tetszik, nem tetszik – nem a miénk. Az életet kaptuk valahonnan, s valakinek vissza is kell adnunk azt. „Emlékezz ember, porból lettél, s porrá leszel.” – ismerősek ezek a szavak. Ami a kettő között van, azzal pedig úgy kell bánnunk, mint más értékével. Ha kapok valakitől egy könyvet, arra jobban vigyázok, mint ha mondjuk az enyém lenne. Talán nem vágom be úgy a sarokba se, mint gimnazista koromban tettem azt a sárga és zöld matematika példatárral, valamint a fizika feladatgyűjtemény megoldókönyvével. Az ötödik parancsolat – miszerint „Ne ölj!” – ugyanis saját életünkre is vonatkozik. Cigaretta, alkohol, persze. De akár ide vehetjük az örökös önhajszolást, vagy a kikapcsolódás hiányát, mert „nekem arra nincs időm”. Így Karácsony előtt még nagyobb probléma ez. Vigyázunk tehát erre a kincsünkre, mert ajándékba kaptuk. Hogy miért ajándék az élet? Erre példa saját öcsém. Kilenc év van közte és köztem, sokáig vsártunk rá. Aztán egyszer csak kiderült, hogy jön; meg is jött – december 18-án. 23-án jött haza a kórházból. Másnap már öten ünnepeltünk Szenteste.

Persze hitünkkel akár hegyet is mozgathatunk, ha közben meg sem látjuk, hogy a legnagyobb ajándék, amit kaptunk, Jézus Krisztus. Karácsonykor mégis ez lenne a lényeg. Ezért kell tudnunk leállni, kikapcsolni a kellő időpontban, hogy meglássunk az ajándékon, a webshopon, a „jaj, neki meg mit vegyek”-en, „a szeretet és béke ünnepén” és egyéb hasonló napi fogásokon túl minden mást, minden lényegeset. Így nem lesz karácsony-mérgezésünk, ahogy egy jól ismert, népszerű rádiós fogalmazott az egyik kereskedelmi adón.

Akkor mégis mi a lényeg? Mindig szerettem azon gondolkodni, hogyan függ össze a Karácsony a természettel. És hogy mennyire az emberi természet része az élet és a halál. Biztosan sokunknak megmagyarázhatatlan, magyarázatra talán mégsem szoruló tapasztalata, hogy egy közeli barát, rokon halála és egy kisgyermek születése szinte egyszerre történik. Mintha az egyik a másikból következne; mintha lenne valami körforgása. Valami bizonyítéka az örök Élet születésének.

Hiszen december 21. az év legsötétebb napja. Ilyenkor – amikor már majdnem meghalunk – hirtelen megjelenik a fény. Karácsonyig folyamatosan sötétedik, egyre korábban kapcsolunk lámpát odabenn. A sötétség már-már elviselhetetlenül ránk nyomja depressziós bélyegét, az utolsó pillanatban azonban megjelenik valami, ami meghozza a fényt. Az éltető fényt hozza el tehát Jézus, a kicsi gyermek, s erről ír olyan szépen János evangélista prológusában: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl. (…) Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ általa lett, de a világ nem ismerte fel őt.” (Jn 1,5.9-10) Ragyogjon szívünkben is a fény, s legyen a betlehemi csillag útjelző a mi bolyongó életünk egén. Nálunk vegyen szállást, örök békét a Megváltó!

Rajtunk is áll tehát, ilyenkor Karácsonykor különösen, hogy ez a fény a tél folyamán (de inkább egész évben) egyre nagyobb teret világítson be körülöttünk. Hogy mi befogadjuk a fényt, s továbbadjuk. Megállni egy picit, együtt lenni, majd elmenni innen, és felmutatni az Életet, megmutatni másoknak is ezt. Az életet, ami minket egyesével, de közösen is össze tud tartani. A kovász, a ragasztó, a ki nem mondott, szavak nélkül is érthető szó. A közös nyelv. Ezt köszönve tudom csak ajánlani, használjunk ki minden alkalmat, ami mutatja: lehet, hogy kinn sötét van, de én, Atyám, szeretném megteremteni a belső világosságot. Megteremteni, majd növelni is azt, hogy lássam, a Karácsony nem a szokásos három napi csoda.

Úgyis kérdezhetném, kérek-e kultúrautomatát? Végy két előadót, egy álompárt, végy néhány színt, keverd rá őket a CD-borítóra, rázd össze egy kis (nem kis) reklámkampánnyal, és várd a csengőt. A kasszacsengőt. Még víz se kell hozzá, ez az új típusú instant kultúra.

Duett karácsony - ez a címe Bereczki Zoltán és Szinetár Dóra új albumának. Nem mondhatnám, hogy sokat törték a fejüket a címen. Kellene valami blikfangos - forgolódtak ágyukban - olyan, ami igazán kifejez mindent. Ehelyett könnyebb volt valami gyorsat és egyszerűt. Valamit, ami 10 perc alatt kész. Valami instantot.

Ma reggel az egyik kereskedelmi rádióban arról folyt a beszélgetés, hogyan derítsünk fényt a csaló kéregetőkre. A nem is vak vak koldusra, a koldus-műszakváltásra és hasonlókra. Vagyis arról folyt a szó, hogyan tudjunk ne segíteni.

Megértem én, hogy vannak a világban csalók, és olyanok akik nem azért háborodnak fel a lenyúlt állammilliárdokon, mert az erkölcstelen, hanem mert neki nem jár, de azért higgyük el, hogy igenis létezik a szociális gondoskodás. Az igazán szegények iránti emmpátia és felelősségérzet. Figyelem, most egy közhely következik: ilyenkor decemberben különösen!

Persze az is érthető, hogy igyekszünk minimalizálni a veszteséget. Ha már áldozunk rá, hogy veszítsünk, s azzal a pénzzel is kevesebbek legyünk, amit bedobunk a feneketlen gyomorba, akkor már azért annyira ne legyen feneketlen! Akkor már hadd tudjuk, hogy van értelme. Adjunk neki létező kereteket!

Erre lehet jó módszer a Szentendrén másodszor megrendezendő krumpliebéd program. Kell egy módszer, amit mindenki ismer: a héjában (apám szerint hajában) sült krumpli. Kell egy indok, ami így karácsony előtt mindenkiben erősebben megvan. És kell - illetve előbbiek hatására lesz - egy jó társaság, amivel még könnyebb.

Vagyis december 6-án 11 órától várnak mindenkit a szervezők a város központi ebédlőjében. Az alapnak való krumplit ők hozzák, a rávalót (vaj, zsír, hagyma, töpörtyű és egyéb) ki-ki magának csomagolva hozza el! Az összeget pedig, amit egyébként aznap ebédre költene, dobja be a szegények javára.

Kedves liberális barátaink egészen nyugodtan rázhatják a bal öklüket, valami bűzlik Svájcban. Nem egy Molnár Oszkár és nem is egy szélsőséges jobboldali csoport adott utasítást a likvidálásra, hanem egy egész nemzet.

Tegnap terjedt el a hír mindenfelé, hogy Svájcban bizony népszavazást tartottak vasárnap egy igen kényes ügyről. Az eredmény: nem építhetnek újabb minaretek és egyéb muzulmán épületek az országban. A totális felháborodás mögött azonban érdekes marad a kérdés: ugyan mi visz rá egy jómódú, intelligens látszatot keltő állampolgárokkal teli országot egy olyan lépésre, amit talán Izraeltől elhittünk volna, mert ugye tőlük miért nem, esetleg egy puskaporos balkán országról. Na de Svájcról?!

A legnagyobb ökölrázók vallásszabadságról szólnak. Pedig nemrég Olaszországban, a kereszténység központjában protestáltak muszlim hívők a mellett, hogy az iskolákban levegyék a falakról a kereszteket. Az Európai Emberi Jogi Bíróság pedig helyt adott ennek, és levetette a kereszteket.

Franciaországban a deuxieme generation, a már ott született nemzetiségek kérdésével küszködnek, a spanyoloknak Gibraltár az átok is úgy, mint áldás, Amszterdamban nem tudják, milyen is a holland ember, Németországban pedig nem kevés török nem beszél németül. Svájc pedig inkább úgy gondolta, nem a bevándorlás, hanem a harmadik világ felkarolása segíthet. Szülőföld program, érted. Svájc nemet mondott, a maga jómódú, intelligens polgáraival úgy véli, a vendég vegye föl a házigazda szokásait.

Annak idején Keleti Márton Csodacsatár című filmjében szerepelt Puskás Ferenc, aki önmagát alakítva elmondta, hogy a sok gyakorlás teszi a mestert. Már az ötvenes években is, és persze ma is tudják, hogy egy filmben megjelentetni egy máshonnan ismert szupersztárt bizony jól mutat. Az angol Ken Loach filmjében a sztárcsapat Manchester United francia legendája, Eric Cantona a mozgatórugó.
A film eufóriájának megértéséhez persze tudni kell egy s mást Cantonáról. A vörösök hetese a kilencvenes évek közepén a csapat meghatározó embere volt. Mint francia, ez merőben különleges színfolt, mégis egyesek szerint az ő zsenialitása emelte olyan magasra a manchesteri csapatot, ahol azóta is van. Nem is csoda, ha 2001-ben a klub az évszázad játékosainak választotta.

A cikk a Képmás Magazinban folytatódik.

"Harmatozzatok, felhők hullassatok esőt!" - borítson el az égi nyugalom, mondhatom talán azt is, és várhatom a kellő időt a lassulás első jeleire. Ismerjem meg a kellő időben a kellő hangot, a karácsony, az Úr jövetelének hangját. Az ősz idén is hosszú volt, mégis valami hihetetlen gyorsasággal telt el. Most sem tudom felfogni, mennyire kicsi részét tettem meg annak, amit elképzeltem vagy szerettem volna.

December. Az év legfrusztráltabb hónapja. Annak végén pedig ott akarácsony, ami már gyakran a vég, csak azt tudnám feledni. Ahhoz hogy ezt elkerüljük, s megtalálja a lényeget, annak itt van néhány sor és egy videóklip.

Aki téged hallott, az többé már nem hall meg mást!
Aki téged ismer, az benned látja a folytatást!
Aki a jóslatból ért, az tudja, hogy a végtelen mit rejt!
Aki nem fogad el téged, az mindent elfelejt!