2009.11.25. 14:06

Az UEFA bonyolítja




Nem tudom, ez típikus magyar bürokrácia-e, vagy éppen az UEFA fél a kelleténél jobban a vadkelet magyar terroristáitól, de a tegnapi (és nyilván korábbi) Debrecen-Liverpool Bajnokok Ligája meccsen valaki túllőtt a célon. Ideje visszafordulni. Avagy kishúgom, aki közveszélyes.

Annak rendje és módja szerint kerestem ki a DVSC honlapjáról annak idején a mozgáskorlátozottakra vonatkozó jegyvásárlási információt; mert hogy mindig mindenhol más a szabály. Mint megtudtam, jelen esetben alany és egy kísérője regisztráció után ingyen mehet a Puskásba. Nem voltam rest, majd jött a válasz.

Amennyiben Önök kerekes székesek, abban az esetben az atlétikai pályán tudunk helyet biztosítani. A kísérőknek a lelátón kell helyet foglalni.

Hmm. Arról nem szól a fáma, hogy melyik szektorban. Mert ugye az angol B-közép kevésbé tűnik jónak egy 14 éves lánynak. Olyan apróságokról nem is beszélve, hogy a kísérő szót nem szerencsés szó szerint érteni. Lehet, hogy azért kísérő, mert ha fáj, ha csúszik, ha folyik, ha prüszköl, ha fázik, ha melege van stb. Persze, nem kell sokáig gondolkodni, hogy nyilván biztonsági okai vannak, de azt sem kell nagyon említenem, hogy ez közel sem ideális megoldás.

Ehhez képest.

A szervezőkkel megbeszélt találkozó az Istvánmezei úton sikeresen kudarcba fulladt, hiszen a szervezők közül a kellő időpontban senki nem volt ott. Néhány kedves sárgamellényes tehát suttyonban felemelte a sorompót, s mi azt hittük, benn vagyunk. A futópályán azonban egyesével kapták el a kerekesszékeseket, akik kísérőit a 2×45 perc alatt a szomszédos rács mögött tartották. Kedves, fiatal, tiszta tekintetű fiúk és lányok maradtak így társ nélkül, egymás társaságát élvezve. Két srácot (egy járót és egy kerekesszékest) azért küldtek el a túloldalról, mert ott a Liverpool szurkolóinak szektora volt. :-o Hogy ez miben jelent gondot, kérdés maradt. Hogy a meccs előtt és a szünetben mennyivel volt kisebb a kockázati tényező, mint a játék alatt, azt sem fogom kideríteni sosem.

A meccs persze jó volt, illetve dehogy a meccs, a hangulat; a You'll Never Walk Alone jól szólt, csak valami gumizene elnyomta. Régi Pool drukkerként nem tudtam, kinek szurkoljak, de így, hogy hiába győztek az angolok, mégis kiestek, nem volt jó párosítás. Akkor legalább lőttek volna egyet a mieink. Minden mindegy alapon.

A fotók és videók még valamikor a szabad időben (így, különírva) születtek.

2009.11.18. 22:50

Mi kell nekik?




Azon gondolkodtam el a mai napon, hogy ha a Sláger Rádió párt lenne, akkor röhögve lépné át a mumusként kezelt kétharmadot, s bizgerálgathatná az alkotmányt. És gondolom, akkor Bochkor Gábornak hívnák a miniszterelnököt, ami külön nemzeti hendikep lenne, lévén az apja nagykövet még valamikor azelőtt. Persze sokak állítólagos sírása közepette nem kicsit eshet a népszerűségi indexem, ha kijelentem, nem hiányzik a médium. Egyik sem.

Persze nem lepődöm meg azon a jelenségem sem, hogy szekértábor alapon hallgatjuk a politikailag kilúgozott csatornákat is. A hang, hogy hát én olyat biztosan nem hallgatok, nem feltétlenül a rádiókban meglévő szakmai színvonalnak, sokkal inkább a Jézusok és Barabások szélirányának köszönhető. De nem is ez az érdekes számomra. Hanem az a társadalmi szintű halotti tor, ami eluralkodott az ország két legnagyobb csatornáján. Szeretetről beszélünk, valakik hiányáról vadidegenek társaságában.

Nem kétlem, hogy a mikrofon mögött ülők kollegiális közössége megható lehetett. Valóban felfogom, hogy egy akár tucat éve a rádiónál dolgozó ember hangja elcsuklik a végső órán, hogy nehéz lehet másnap reggel. (Annak, aki nem kapott VIP kártyát, persze.) Nem gondolom, hogy ingyen élő balfékek röhögéséből állna csak egy reggeli műsor, akik könnyen szórakoznak reggelente a többszázezres fizetésükért. Nem egy interjú után tudom, hogy a könnyedséget és a spontaneitást a legnehezebb imitálni.

A köznépi, hetek óta tartó piros (!) szalagot tűző, dudáló tömeghiszti viszont tényleges szegénységi bizonyítványa az emberek közösségi szintjének. Az, aki az ismeretlen rádióst, mint legjobb barátját hívja fel, együtt röhög vele a telefonba, megosztja vele a titkait, és a hét nagy sztoriját, legalábbis furcsa, de mindenképpen elkeserítő. Aki SMS-t ír, betelefonál, aki "szeretlek titeket ******** Rádió", aki sírásra fakad, és nosztalgiázik azon, ami nem is az ő terepe, nem volt és mai napig sem képes a saját közösségének - családja, barátai közegének - megélésére. Akinek reggeli rádióműsor kell a boldogabb léthez, valójában mi hiányzik neki?

SzabóZ, az Index médiaspecialistája foglalja össze a lényeget. Valóban, mégis mi történne november 18. után, ha nem 19. Ezen kívül semmi, csak a folytonos Jézust kiáltók ma már Barabást éltetik. Vagy éltettetik velünk, ki tudja.

2009.11.15. 22:29

Kell egy csapat




Mándy Iván, mint a foci és a filmek nagy szerelmese már annak idején megmondta, kell egy csapat. Ez persze nemcsak a focira és a filmre igaz, bár egyiknél sem elengedhető tényező. Érdemes megfigyelni, hogy egy-egy kor azért lehetett kiemelkedőbb a többinél, mert nem egy olyan zseni volt, aki tudásának magja jó földbe hullott. Kodálynak és Bartóknak szüksége volt az egész Nyugatra, Babitsra, Adyra, Kosztolányira, a festő Gulácsy Lajosra és még sok, az 1870-es, '80-as években született művészre.

A poszt a Filmtekercs Fényblogon folytatódik.

2009.11.12. 14:02

Gondolatok a könyvtárban

Címkék: könyvtár duma




Nem, nem bolondultam meg, és nem, nem mentem Vörösmarty után. Az persze tény, hogy ma már tényleg nemcsak a "felső tízezeré" a könyv és a tudás birtoklásának joga, mint volt az 200 éve. Ennek örömére pedig idemásolom azt a szöveget, amit ma délután mondok el "életem első" könyvtármegnyitóján, a Marcziban.

Aki a papírízű megnyitóbeszédeket nem kedveli, elnézését kérem, de hát nincs mit tenni. Szokásos hibám, hogy a szavakat leírni szeretem, meg hát ugye mégiscsak egy könyvtárban vagyunk. Olvasunk és olvastatunk.

Annak idején 12 éves koromban egy általános iskolai fogalmazásra készültem. Úgy izgultam előtte, mint teszem azt a mai napig is, ha papírt és tollat kell ragadnom, hogy gondolataimat vessem. Régebben a mellé még hisztiztem is egy kicsit, s mondtam, hogy nem tudom, meg ezt nem is lehet, és mi van, ha elrontom. Akkor csak annyit mondtak oda szüleim: „Annyit szoktál beszélni, írd le csak azt, amit egyébként mondanál!”

Életem egy pontja volt ez, amely után elkezdtem egyre közelebb kerülni a betűhöz, a szóhoz, a mondathoz, a szöveghez, a könyvhöz, a könyvtárhoz. Egy olyan eszméhez és életformához, amely – nem mondok túl nagyot – megváltoztatta, alapvetően meghatározta az életemet. Mondhatnám úgy is, a könyv és az olvasás tett azzá, ami és aki vagyok. Rátalálni a 44 betű csodájára és végtelen variálhatóságára maga az alkotás élménye. Megtalálni az utat, amely lehetőség lehet arra, hogy az ember felülemelkedjen a maga szürke hétköznapjain, csodát lásson és láttasson, kevés dolog van ennél szebb.

Beülni ide, a könyvtár négy fala közé, és beletemetkezni a múlt századba, a Krisztus előtti korba vagy a robotok vezette űrbe; eljutni Fokföldre, Afrikába, a Kínai Nagyfalhoz vagy csak ide, a Garay téri piacra, több, mint remélhetnénk. Eljutni a könyvek mögött megbúvó ember gondolataiba vagy szívébe pedig még ennél is több. Megismerni a könyvekből a világ legnagyobb csodáját – az embert.

Mert az ember – ahogy ezt egyetemi irodalmi tanulmányaim alatt megtapasztaltam – a könyvektől lehet önmaga. Lehet, hogy közhely, mégis magvas igazság, hogy a könyv több mint az olvasás maga. A fent nevezett előnyökön túl megtanít gondolkodni, struktúrában és szervezetten szemlélni a világot. Megtanít kommunikálni, mondatot egészben, elejétől végéig kimondani, megérteni mást és megértődni más által. A sok könyv által megismert emberre ráismerünk a világban járva-kelve, s megtudjuk, hogy a világ s annak lakói bizony kiismerhetőek a könyvekből.

Ezért nagy kincs mindenki életében a könyvtár. Kivétel nélkül kicsiknek, nagyoknak, férfiaknak, nőknek, egészségeseknek és kevésbé egészségeseknek. Egész kicsi korom óta vittek a szüleim a könyvtárba – akár a kötelezőt, akár azon túl mást kivenni, elolvasni, kézbe fogni bármi mást, ami tetszik. Később, gimnazistaként már egyedül menni volt igényem. Szellemi kalandra indulni, kikölcsönözni könyvet, megismerni egy új folyóiratot, megnézni egy filmet.

Ray Bradbury Fahrenheit 451 című kisregénye egy jövőben játszódó science fiction. Cselekménye abban a korban zajlik, amikor a tűzoltók már nem tűzoltók. Inkább tűzkeltők. Feladatuk a könyvek elégetése, a levegő 451 fahrenheit fokra való felhevítése, amikor a papír már önmagától lángra gyullad. Egy „jobb világ” megteremtése, amiből az ósdi, már fölösleges könyvek „végre” hiányozhatnak. A következményekben persze nincs köszönet. A könyvekkel, puszta betűkkel együtt tisztelet, a szeretet, a család, egymás megbecsülése is kivész.

Mindenki felelőssége tehát, kivétel nélkül, hogy ezek az értékeink ne vesszenek ki. Ha ez pedig ilyen kellemes formában tárul elénk, a felelősség lehetőséggé válik. Hát éljünk vele!

 

2009.11.01. 09:46

A lehetetlen lehetséges




Ó, édes Istenem, ilyen feladatot bízni egy bölcsészre. Mégis hogy lehet... Avagy hogy kerül a cipő az asztalra, és miért nem Pásztor kollégáé az ilyen testhezálló feladat. Fizikáról szólni egy filmes oldalon?! Lehetséges!
Minden hendikepemet beszámítva igenis létezik olyan természtetudományos szakember, aki le tud nyűgözni tudásával. Főleg, ha eszének kincsét olyan gördülékeny és humoros stílusba is tudja csomagolni, mint Lawrence M. Krauss. Az új Stephen Hawking, mondják is rá, s nem is véletlen, hogy a közismert elméleti fizikus írta a könyv előszavát. Stephen Hawking Az idő rövid története című művével lett milliók előtt ismert és népszerű, s hitette el a hozzám hasonló csökkent agyúakkal, hogy a fizikát meg lehet érteni. Ezt teszi most Krauss is.

A cikk a Filmtekercs Fényportálon folytatódik.




Amikor még kicsi voltam és jelentéktelen, mindig azt a szófordulatot hallottam szentmisén: „nagyokat és a kicsinyeket is”. Azt, hogy mi legyen a nagyokkal és a kicsinyekkel is, már nem tudom, hiszen mindig is olyan voltam és vagyok, hogy jelentéktelen dolgokat jegyzek meg, és a fölöslegességekkel pepecselek rendszeresen. No meg persze azért sem tudom, mert nem az volt fontos. Hatéves agyam azzal volt elfoglalva, hogy én vajon melyikhez tartozom: a nagyokhoz vagy a kicsinyekhez? Körülnézve a templom állományán, megállapítottam, hogy én bizony a kicsinyekhez. De jön még kutyára szalonna, egyszer én is leszek nagy, öreg és jelentőségteljes…


Hogy kimosakodjam ebből a teljesen fölösleges bevezetőből, azért hadd magyarázzam a bizonyítványomat. Hadd meséljem el, hogy tényleg így van. Életünk első néhány, majd 15-20 évében másra se tudunk gondolni, mint hogy mikor lehetünk nagyobbak, idősebbek, persze vele együtt függetlenebbek, bölcsebbek, tapasztaltabbak. Kezdve rádöbbenni, hogy kor és tapasztalat együtt jár, bár nem föltétlenül, kezdünk egyre inkább csak egyre koncentrálni, s ez sokkal inkább a bölcsesség és a tapasztalat. Majd amikor már az is megvan, jöhet életkorunk letagadása. Amit egy ideig többnek szerettünk volna tudni, az később teljesen hidegen hagy minket, azután viszont már inkább csökkentenénk belőle. Én – talán ez nem meglepő – a második fázisban érzem magam. Szeretnék bölcsebb és tapasztaltabb, de leginkább megfontoltabb lenni, mint most vagyok, de tudom, hogy ez csak korom előrehaladtával fog javulni. Úgyhogy várni kell. Várni, csak várni, mindig csak várni…
Ez az egyik nézőpont. A másik az, hogy minél tovább fiatal maradj, mert az ember 20 évesen egészséges, 60 évesen pedig sokadszor újul ki a reumája. 20 évesen szép, 60 évesen pedig ráncos (bár szerintem a ráncos is szép, de ez mindegy). 20 évesen fiatal, 60 évesen pedig öreg; punktum. Hány de hány olyan esettel találkozunk, amikor az idős ember csak másodlagos a fiatalhoz képest, mert kevésbé tartjuk esztétikusnak, vagy piaci szempontból nem kedvező!? Gondolj bele, hány időst látsz óriásplakáton, TV képernyőjén vagy egyéb közszereplésen! Hány ember sír munkakeresés közben magas kora miatt? Vagy hogy azt is lássátok, nekem mi csapódik le először, engedtessék meg, hogy egy filmről szóljak: a Retúr címűről, szinte csak idős színészekkel, köztük Sinkovits Imre és Agárdy Gábor. Mindössze egy vasúti kocsiban játszódik, ami számukra a társasági együttlét, az eszmecsere helyszíne. Sokan szállnak föl a vasútra – 70 fölött ingyen lévén a vonatjegy – megbeszélve az idős kor nehéz, gyakran megalázó helyzetet teremtő problémáit. Ahogy egyikük fogalmaz: ő csak oda vesz jegyet. Nem kell neki retúr a világba. Ismerjük a viccet is „Hová tetszik menni, néni?” „A temetőbe.” „És mi lesz a biciklivel?”

Ez a fajta szemlélet, hogy fiatalok igen, idősek nem, mára már teljesen beszivárgott a mindennapjainkba. De miért? Nézzünk egy-két lehetséges magyarázatot! Ma az a jófej, aki sok pénzt keres, és azt gyorsan. Amiből ugye vehet házat kacsalábbal, sportautót, feleséget és mobcsitelcsit. Nyilvánvaló, hogy ezt a középgeneráció tudja megtenni. Aki nem tudja, az lúzer marad. Másrészt – a föntiekből is következően – az idősek létformája sokban különbözik a fiatalokétól. Gyakrabban vannak otthon, korábban kelnek és fekszenek, hangosabban hallgatják a tévét és a rádiót, mint a másik pólus, és még egy egész csomó dolog. Például csomó hülyeséget összebeszélnek 60 évvel ezelőtti, általunk nem ismert sztorikról. „Szegény Józsi – mondják -, tudod, fiam, aki ott lakott a kocsmánál, mikor a háborúban, és akkor jött a biciklijével és és és…” Aha, aha. S akkor még nem ejtettem szót az olyan esetekről, mint például a nagymamám, akinek a fiatalkori emlékeivel nincs gond, ellenben arra, hogy ma már ivott-e kávét, vagy hogy tegnap ott volt nála valamelyik gyereke, már nem emlékszik. Holnap leviszik szüleim a szülőföldjére, így ezen a héten neki minden reggel úgy indult: „Megyünk Csépára? De jó! Ki visz le? Tibor vagy Kati?” Nem jó dolgok ezek, de nem tudunk mit tenni. Illetve csak azt az egyet, hogy arra gondolok, amikor nála aludtunk, ha a szüleim elmentek este valahová, vagy hogy milyen volt, mikor lejött hozzánk Zamárdiba, s együtt mentünk a Balatonba, fürödni.
Szóval ezután az idősek világa sokak számára nehéznek, sőt, fölöslegesnek tűnhet. Hogy azt ne mondjam, ciki. Nem hinném, hogy volna közülünk valaki, aki még nem gondolt arra, milyen hülyeség, ódivatú vagy éppen fölösleges dolog, amit az idősebbek tesznek, gondolnak vagy mondanak. Nem is kell, hogy idősebb legyen, elég csak, ha szigorúbban gondolkodik nálam. Múltkor például a könyvtárba haladtam, amikor szembejött velem egy ismerősöm. Mint kiderült, éppen a könyvtárból jött. „Elvesztettem az olvasójegyemet, és kértem másikat” – tette hozzá. Elbúcsúztunk egymástól, majd azon gondolkodtam, jesszusom, nekem évek óta nincs is könyvtárjegyem, ő meg rögtön szalad? Milyen ódivatú, öreges dolog… A következő gondolatom pedig az volt: na én sose leszek ilyen precíz, mint ő.
Ez az ismerősöm fiatal, harmincas nő. Csak gondolkodása hasonlít jobban az idősekéhez – mégis rá kell jönnöm, ami hátránya a dolgoknak, az az előnye is. Vagyis sok minden pozitívat kell, kellene látnom az idősekben, ahogy ismerősöm szavában is egyszerre láttam cikit és követendőt.

Gondolkodva az öregségen, nyilván nem tudom megkerülni a kérdést: én milyen öregkort szeretnék magamnak. Ha saját öregkoromra gondolok, mindig elfog az aktív élet hiányától való rettegés. Úgy érzem, az életem olyan, hogy abban sosincs tétlenség. Ha nem teszek semmit, akkor az eszem jár azon, hogyan lehetne tenni valamit. Mitől lehetne jobb a világ körülöttem? Ne aggódj, nem vagyok messiás, csak éppen szerettem mindig, ha lehetek elég kreatív. Bennem nagyon sokáig az a kép élt, persze inkább gyerekkoromban, hogy a gyerekek tanulnak, a felnőtt emberek dolgoznak, a nyugdíjasok pedig nem csinálnak semmit. Uram, Isten, gondoltam tovább, mi lesz velem, ha nyugdíjas leszek? Ez az érzés, noha ma már tudom, hogy ez nem ilyen fekete-fehér, megmaradt bennem. Van bennem tehát egy kicsi félsz, hogy ennyi. Noha az eszem tudja világosan, hogy a dolog nem itt dől el, hanem már sokkal korábban. Sok esetben hullik szét a család, a gyerekek messze költöznek, a szülők magukra maradnak. Atomjaira hullajtó világunkban ismeretlen fogalom a közösség.  Egy olyan családban, ahol sok gyerek van, s a testvérek ezt a közösséget élik meg, s remélem, hogy az én családom ilyen, ott nem lehet gond. Aki egyszer kóstolt mézet, az nem kér helyette citromot.
Mert van mi jót keresni az idősben, csak éppen a világban lévő berendezkedésünk nem olyan, hogy ezt eltűrje. Az egyik a bölcsesség. Nagyapámat például mindig egy jókedvű, nagyhangú, igazán extrovertált embernek ismertem, s egy kicsit ismerem annak ma is. Ám ebben a jókedvben kicsi linkséget is éreztem. Nem gondoltam sose, hogy tud igazán bölcsen szólni az életről. Na persze – jegyeztem meg magamnak, még ha nem is komolyan, csak meglévő sznobizmusommal – hiszen egy szobafestő. Ne várj tőle Szophoklészt! Aztán koppantam nagyot, s csak szégyellhettem magam egy-egy frappáns, élettapasztalattal teli megszólalása után. Hogyan nem vettem észre minden percében egész életét, testi nehézségekkel teli napjait, hiszen fiatalon elvesztette fél lábát, és még sok minden mást nem láttam benne mostanáig, amikor már lehet, hogy késő. Tapasztalat volt benne, sok.
Mert általában az van szemem előtt, én miben vagyok más, mint az előttem lévő generáció. Miben vagyok más, mint a szüleim, mi az, ami tetszik az ő életükben, a mi családi életünkben, s mi az, amit a hátam közepére. Mégis volt már, hogy, egy nehéz esetet elmesélve a szüleimnek, pikpak választ kaptam az aggodalmaimra. Volt, hogy egy barátom viselkedése nem tetszett, s ezt elmeséltem. Hogy aggódom, hová vezet ez. Anyukám pedig csak gyorsan csak annyit: „Ó, nagyapa is ilyen volt, emlékszel? Ne aggódj!”

Ez a sok emlék és tapasztalat adhat örömet és vidámságot. Ekkor lehet szép az öregség. Persze ehhez kell az idős ember fölfogása. Nem azon keseregni, hogy milyen sok szép és jó volt régen, hanem örülni annak, hogy milyen sok szép és jó volt régen! Nem sok a különbség első hallásra. Jobban belegondolva azonban életeket tehet tönkre vagy éppen boldogabbá. Mert azt hiszem, kevés szebb dolog van egy harmonikus boldog öregembernél. Még ha a nosztalgia is az a ragacs, ami egyben tartja ezt a boldogságot. Egy barátom esküvőjén szembeültünk két idősebb, hetven körüli emberrel, aki az ő vak nagynénje és nagybátyja volt. Jancsi bácsi ült a székén, evett, ivott, beszélgetett, többnyire a rokonokkal, egy picit velünk is, de úgy sok vizet nem zavart. Amíg elő nem került tangóharmonikája. A régi dalok tavaszi illata, a fiatalkor bohó, de boldogságos ideje mosolyt csalt az arcára. Sok ilyen történet lehetne még, például féllábú szobafestő nagypapámé, aki a hetvenedik születésnapján, a régi barátokról szólva, könnycseppet morzsolt el a szeme alatt.
És hallgatva a csomó hülyeséget 60 évvel ezelőtti, általunk nem ismert sztorikról azon gondolkodom, le kellene ezeket jegyezni, amíg nem késő. Leülni nagyszüleimmel, beszéljenek minderről, részletesen, hogy megőrizzem magunknak, s az utánunk jövőknek. Kikérdezni keresztanyámat azokról a régi zamárdi sztorikról. Regényesek és talán tanulságosak is.
Azt hiszem, lassan mondandóm végére érek. Annak, hogy mi fiatalok vagyunk és bohók. Amit most kapunk meg, annak most kell örülni. Aztán gondolni arra, hogy szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk. Mert ha jól élünk, helyesen, ha van mikre és kikre visszatekinteni, akkor tényleg szép az öregség.
 

Köszönet a fotókért sergoandras és miki3d usernek.

Címkék: karácsony abszurd




Mint azt ma a rádióban hallottam, Debrecen főutcáján ma feldíszitik a lámpákat. Karácsonyi díszkivilágítással. Október 28-án. Tyűha. Persze, persze, az üzlet meg minden - de egy városnak mennyivel lesz jobb, hogy már októberben, fürdőruhában karácsonyt hazudik nekünk? Mi ez az egész?

Karácsonyérgezés - nem, ezt nem én mondom, hanem az ország egyik legnépszerűbb (bár egyre kevésbé népszerű) műsorvezetője. Szóval lehet, hogy a centerekben már a jingle bells szól, előtte pedig a tőlünk tök idegen 30 méteres óriásfenyő áll, az viszont talán egyszerű jól felfogott üzleti érdek Én sokáig beszélek a lelkiismeretedre, hogy vegyél, mert akkor szeretsz. Akkor te sokáig veszel. Én meg sokáig leszek mocskosul gazdag. Ez fix. De hogy egy városnak mi szüksége van erre? (Ha nem az üzleti nyomás, de ez most mindegy.) Persze ok lehet a 8 gyertyás adventi koszorú. A gyertya- és fenyőáglobbi szerint ugyanis gazdasági válság idején szükség van a gyertyaforgalom radikális növelésére. 107 %-os tervteljesítésre.

Lehetne még más hasonló marhaságokat elgondolni az okokról, de talán sokkal inkább keresném a tudatosság hiányában. Ha nem foglalkozom vele, és nem zárom ki az olyan zavaró - sőt gátló - tényezőket, mint a karácsonyi vásárlás rövidnadrágban. Ha nem teszek azért, hogy karácsonykor higyjem csak, hogy karácsony van. Szeretném az ünnepet úgy megélni, hogy az ne legyen fáradt addigra, amikor már igazán elérhető lenne számomra annak gyümölcse is. Amikor az egész év kipihenésével és családi együttléttel tudom megünnepelni azt, amire minden évben úgy indulok neki, hogy idén sem lesz karácsonymérgezésem. Aztán mégis lesz.

2009.10.24. 13:17

Saulusok 56-ban

Címkék: magyar ünnep polisz




Hogy kik 56 örökhagyói, még sosem gondolkodtam el igazán. Hogy hogyan lett a makulátlan nemzeti forradalomból aktuálpolitikai közpréda, egy igazán hozzáértő egyszer elmagyarázhatná. Nagyon úgy érzem, homok került a gépezetbe. Talán éppen 1989-ben.

Igen, ez az átkozott eretnek gondolat futott át rajtam a tegnapi központi államiünnepség alatt. Fehér ruhás tiszta ötvenhatos barátaink érkezése és jele az egész világnak maga volt a csoda; a történelem megváltása. A darab második felében beszivárgó fekete foltok egykor még csak ötvenhat réseiben megbújva, később már nyíltan álltak be a fehér megsérthetetlenek táborába. A gépezetbe homokként fúvódva fogták a lyukas zászlót, és lettek a szocializmus Saulusából a rendszerváltás Paulusává. És akkor, valamikor olyantájt kezdték verni mellüket is, igazi ötvenhatosként aposztrofálva magukat, megkülönböztetve az egyenlőket a mégegyenlőbbektől.
Nem gondolom típikus ároktemető gondolatnak 'Dehát hogy tehet ilyet egy ötvenhatos?' kérdést, a politikai korrektséget, mint védőpajzsot felvetni ilyenkor azonban mégiscsak álságos. Belekeverni a konkolyt a tiszta búzába pedig egyenesen ördögi. Politikától mentes történelmi ünneplést megteremteni lehetetlenné tevő tett.
Öngólt lőtt véleményem szerint a kormányzat a tegnap előadatott műsorszámával. Önnönmagát lelepleztetve mutatta meg ugyanis, hogy a tiszta forrásvizet szarral kevergeti. De mások is saját kapujuk felé haladnak. Orbán Viktor előrehozott választásokról, a Jobbik Isten tudja, miről beszél. Az SZDSZ és az MDF - ha még létezik - tulajdonképpen semmiről. A nem létező válasz is válasz - vehetjük gyorsan tudomásul, de attól mi még ünnepelni szeretnénk. Nem Budaházyt és nem Gyurcsányt. A fehérruhás tiszta forrásvizet.

2009.10.22. 15:17

Zene füleiteknek

Címkék: zene duma




A zene különleges játékszer. Ott van mindenki életében, mondható, hogy egyidős az emberrel. Mindig központi kérdés volt a zene, az összes létező korban a zene köré csoportosult a társadalmi élet: az áldozati szertartások zene mellett zajlottak, a régi udvari szalonokba híres zeneszerzőket hívtak, a Beatles és a Rolling Stones milliókat mozdítottak meg. A zene képes lenyelni a nyelvi különbségeket, könnyet vagy dühöt tudnak belőlünk és belénk facsarni. Ott van a faluszéli kispadon, Mári néni torkában, de a new yorki Carnegie Hallban és a hollywoodi szuperprodukciók érzelmi kellékeként is. A zene megváltoztathatja az életünket. A zene tulajdonképpen nekem is végig ott van az életemben, de mindig csak a háttérben húzódik meg. Nem talál utat igazán a felszínre, de lehet az is, hogy csak testvéreimé mellett bújik el az én kapcsolatom a zenével.
Mert hogy szerintem valahol itt ragadható meg ez a nagy ambivalencia, ami bennem van a zenével kapcsolatban. Úgy nőttem fel, hogy nővérem volt a jó zenés, aki zenetagozatos iskolába jár, csellózni tanul, és szép a hangja. Andriska nem járt zenetagozatra, nem is tanult csellózni, és ha ugyan énekelt is, a fürdőszoba falai tudnak titkot tartani. Ne érts félre, nem volt bennem semmi tüske, csak azért írom, hogy lásd, hogyan voltak a kezdeti lépések. Amikor kisebb testvéreim elkezdtek növögetni, ez a gondolat még jobban elkezdett hatalmába keríteni. A két kicsinek természetes volt, hogy zeneiskolába jár, ráadásul zenetagozatos osztályba, emelt szintű énekórával órarendjükben. Hogy dobol, zongorázik, vagy hogy Sára népdaléneket tanul, és versenyekre jár. Hamar ott teremtem, hogy – jé! – mindenki tud zenélni, csak én nem. Mindenki berken belülinek tűnt, csak én nem. Illetve volt egy kis mellékvágány: ötödikes koromban egy évet jártam kórusra. Aztán semmi. Sokáig semmi. Annyira nem, hogy amikor másodikos – gyengébbek és ifjabbak kedvéért – tizedikes gimazista voltam, az újonnan érkező énektanár kérdésére még ezt is elfelejtettem mondani zenei múltamat firtatva. Egyszerűen elfelejtettem.


Pedig szerettem én énekelni, csak éppen nem tettem soha. Nem volt hol, és nem volt miért, márpedig ez valószínűleg alaposan meghatározott évekig sok mindent. A dolog persze menet közben változott. Ahogy nőttem, kezdtem el egyre tudatosabb lenni abban például, hogy énekelek a templomban. Mert nem hangversenyen vagyok vagy színházi eseményen, hanem olyan együttlét ez, ami szó szerint együtt zajlik, nemcsak fizikailag. Együtt imádkozunk, a dolgokról közösen gondolkodunk, s persze együtt énekelünk. Vagy abban, hogy igényes zenét hallgassak. Csináltam egyszer egy interjút Vedress Csabával és feleségével, Julival. Ők – illetve egészen pontosan Csaba – mondta, hogy az emberek ma már nem a zenéért hallgatják a zenét, nem azért, mert szép és jó, hanem hogy zúgjon valami. Nehogy azt hidd, hogy én nem vagyok így vele, én is berakom, Ha olyat dolgozom, amit nem most például, hanem valami monotonabb dolog, én is berakom. A gond szerintem nem is önmagában a háttérzenében van, hanem abban, hogy jó vagy silány háttérzenét hallgatunk. Mert munka, tanulás, futás, fogmosás stb. közen kikapcsol az eszünk, s minden beszalad kontroll nélkül. Eddig tart Csaba mondandója. Így vettem észre, hogyan tolódik el zenei ízlésem a szokásostól a klasszikus, a jazz, de néha a keményebb rock zene és sok más irányzat felé is, amiket sokkal, de sokkal hitelesebbnek és zeneileg színvonalasabbnak találtam, mint a rádióban hallható cicanyávogást. De ez talán a bevezető szempontjából kevésbé fontos, csak gondoltam, ha már itt járunk, teszünk egy kanyart.
Beszélhetnénk arról, hogy milyen hatással van rám a zene. Hogy mikre képes. Merthogy mikre képes! Mert persze erről eszembe jut egy film. Befutott, világhírű karmester fuccsol be, mondja föl az idegrendszere a szolgálatot. Hazalátogat kis, Isten háta mögötti szülőfalujába, hogy ne is halljon a zenéről. Ez persze nem tart sokáig, meg is kérik, ha ideje engedi, tartson a falu kis kórusával. A kezdetben gyengécske, fahangú társaság kicsiszolódik, kórussá, egységgé alakul. Szépek, üdék és fiatalok lesznek. Hogy a film mégsem megy el a giccs irányába, az annak köszönhető, hogy hitelesen szól az emberi sorsokról és az ezt összefogó közösségi erőről. Ugyanis kezdeti súrlódások és kínkeserves harcok árán, a zene segítségével, a zenész túl tud tenni kiégésén, lelkészné házaséleti problémáin, a fiatal anyuka lehetetlen férjén, ki-ki a maga életét terhelő levélnehezéken. A zene kovácsolja őket közösséggé, akik egymás mellett kiállnak, s akik a nehéz helyzetekben megtalálják a kiutat. Akik – és milyen szépen benne van ez a kellő helyen – a zene által egybeforrva szeretik egymást.

De talán nem kell olyan messzire menni, mindenki elég, ha magába néz. Hiszen innen, közülünk is hozhatok példát. Hány de hány alkalommal tudnánk olyan példát hozni, amikor jó volt az ének, összekovácsolt minket, és segített testben-lélekben ott lenni. Én csak egyet mondok – egy régi hétvégéről, amit még Judit és Tamás vezetett. Idő előtt végeztünk a vasárnap esti záróimával, így rágyújtottunk egy sárgakönyvesre. Nem kifejezetten szerettem a Minden mi él című opust, de a környezet, a hétvége végi hangulat nagyon erős bélyeg volt. Mármint pozitíve. Másképp szólt az ének, mert másképp éreztünk. És másképp éreztünk, mert másképp szólt a dal is. A közös dal és a közös ének elő tudja csalni belőlünk is ugyanazt, mint amit a hófödte kis svéd falu lakóiból. Képes a szívünkből kicsalni azt, hogy elhiggyük, ami mögöttünk van, megvédendő, ami előttünk, arra pedig igenis szükségünk van.

Oda-vissza függött és függ össze ma is, csak meg kell, hogy halljuk. Innen már csak egy lépés, hogy meglássam benne Istent. Sőt, egyesek szerint ez az előbb említett film magáról Istenről beszél, illetve énekel, szóval olyan nagyon nem nehéz. Hiszen már mindent kimondtam, csak azt nem: ilyenkor Istent látom a zenében. Persze kérdés, hogy lehet-e ezt, illetve hogy én képes vagyok-e rá. Emlékszem Julesszel egy zamárdi táborban, ezelőtt négy évvel elkövetett beszélgetésre, amelyben ezt taglaljuk. Pontosan azt, hogy amikor szent énekeket danolászunk, néha ugrálva, néha sírva vagy nevetve, akkor valóban ott vagyunk-e teljesen. Valóban tudjuk-e, mit szeretnénk énekelni, vagy csak úgy mondjuk, hogy szentszentaneve? S vajon ilyenkor több van-e bennünk, mint a börtön ablakába’? Néha sikerül meglátnom, néha nem. Van, hogy ének közben elnézek az embereken, rajtatok, s nem látom az isteni örömöt a szemünkben. Csak lehajtott fejjel várjuk a dal végét. Máskor azt érzem, ezt vagy azt szívesen énekeljük együtt. Van bennünk közös spiritusz, együtt vesszük a levegőt bevezető vagy ima előtt. Ezt leginkább a lassú énekeknél érzem. Különös hatással van rám a zene olyan bevezető előtt, amit én mondok. Ilyenkor – akár szeretem, akár nem, akár gyors, akár lassú – el tudok mélyedni, amíg ti énekeltek, én imádkozom. Ja, hogy erről van szó? Lehet, hogy így kellene csinálnom mindig? Miről maradtam le?

És ha zene, akkor legyen csönd is. Mert biztos vagyok benne, hogy a csönd nem a zene ellentéte. Múlt héten írtam pont arról, hogy milyen jó is csöndbe zuhanni a péntek esti imákon, s hogy mennyire termékeny tud lenni ez csönd. Nem a sikító csönd ez, amely frusztrál, és idegessé tesz. Ez nem a kiáltó csend. Nem a svéd zenész faluba érkezésének némasága. Ebbe a csöndbe Isten is belefér. Ez a csönd teremti meg a zeneszerzőnek a zenét, hiszen ő is csendben alkot, nekem pedg az istenkapcsolatot. Úgy könnyebb lesz rá hallgatni.

A gyönyörű fekete-fehér képekért köszönet .noir photographernek.




"Úristen, itt az összes tanárom!" - adja meg rezüméjét a kiállításmegnyitó első perceinek 14 éves kisgimnazista húgom, miután megérkezve a város főterére, konstatálja, hogy az iskolából bizony vasárnap délután sem elég; ezen a fényes, napsütéses koraőszi délutánon. A ferences rend 800 éves évfordulójára megnyitott kiállítás megnyitóján.

Szentendre és a ferences rend történelme ugyan nem nyúlik olyan rettentő mélységekbe, a jelen azonban annál élesebb. Gyakran Budapestről kijáró diákoknak a kettő ugyanaz. Szentendrére járnak iskolába, amúgy a ferencesbe. Ez a múlt 60 éve tart, amikor a bezárásra ítélt egyházi iskolákért "cserébe" nyolc megmaradhatott. Ebből egy inkább újonnan nyílt, hiszen a kisváros valaha volt tűzoltósági épülete nyílhatott meg iskolaként 1950 szeptemberében. Az idei tehát a 60. tanév.

Persze ne siessünk előre ennyire, ami késik nem múlik. Hiszen ahogy nekem is türelmetlenül kellett kivárnom, hogy a legbelső szoba engem is érintő féltett iskolai relikviáihoz érjek, úgy kell a kedves olvasónak most is végigolvasni a sorokat. Aki az unalmas és hosszú kiállításmegnyitókra nem kíváncsi, kicsit gördítsen tovább.

Számtalan fuvola, oboa, tekerőlant- és orgonahangverseny után és közben némely barnacsuklyás is nyilatkozott. P. Lukovics Milán néhány mondatával, a maga lakonikus stílusában mondott beszédet. Ezek után habnak reméltük a tortán a kiállítás megnyitását, amely nyilván a frappáns "Ezennel a kiállítást megnyitom." fordulatban nyer testet, ahogy azt olimpiai megnyitóshow-kon megszokhattuk. P. Varga Kapisztrán 17 oldalas esszéje 5,5-es betümérettel kevésbé sorolható ebbe a kategóriába. Persze aki kiállításmegnyitóra megy, számoljon a következményekkel, és hallja meg az Úr szavát Ferenc testvértől Cirill testvérig.

 

A múzeumigazgatóság adathalász kísérlete után (miszerint mindenki adja meg emailcímét a bejáratnál) már benn voltunk a galériában. Némely kisebb-nagyobb régi írásos emlé és egyéb "klasszikus" kiállítási tárgy után a második teremben kezd performansszá válni a hely szelleme. Ferences rendi ruhában, nekünk háttal állva térdel egy férfi a térdeplőn kereszt előtt. A meglepően élethű bábunak persze nem dőlünk be - megyünk tovább.

A teremben vár ugyanis minket az, ami miatt - valljuk be őszintén - a legtöbben elmentünk, hogy öregdiáktörténetünket újralássuk. Ki 10, ki 30, ki 50 évvel ezelőtti önmagát eleveníthesse föl egy félórára. Régi legendás tanáregyéniségek kaptak egy-egy tablót: a cirkuszi artistából testnevelőtanárrá lett Czája Mátyás, a mindig rigorózus, de minőséget és tartást belénkneveő latintanár Ernő atya vagy a valahogy ikonná, minden tanárok emblematikus figurájává lett Ányos atya jön velnk szemben. Felidézi a hatalommal való szembenállását a Mindszenty per kapcsán, eszünkbe juttatja a Lant és a Limes havonta megjeleő friss, ropogós illatát, esetleg közös elemzésre hív. Naphimnuszt olvasni Szent Ferenccel.

Régi fotók, hang- és szöveganyagok, ballagási és visszaemlékező beszédek, órarendek az első évfolyamoktól, ami üvegvitrinbe zárva hatja furcsán a múzeumi tárgy érzését; pedig nincs itt másról szó, csak egy táblázatról az irodából. De milyen más értelmet kap ilyen fénytörésben!

Visszatekintés régieknek, de kis hiányérzet a mai fiataloktól. Hiszen minden emlék, fotó, szöveg és tárgy felkutatása megállt valahol a nyolcvanas években. Jómagam, mint a kilencvenes évek diákja tisztelettel és csodálattal nézett fel a korábbi emlékekre, rákapaszkodni, visszaemlékezni a látotottakra mégsem tudott. Hiányzott neki az "aha-élmny"

Persze a továbbiakban is reménykedik a jövőben. Tudja, hogy a csoda nem állt meg a '90-es évek elején, csak türelem és bölcsesség kell annak felismerésére. A jövő kiállítása a ma gyerekeiről és tanárairól szól. Akár a mai 14 évesekről és az "összes tanáraikról".

2009.10.05. 16:17

Gregor vagyok

Címkék: abszurd duma




A kisember és a bogárrá változott antihős. Egy reggel felkelsz, és azt hiszed, ember vagy. De már régen nem.

Tisztelt Állam!

Tájékoztatásul érdeklődnék a következőkről.
Cégünk, a Bogár Bt augusztusban inkasszót kapott bankszámlájára, amelyről semmilyen értesítést nem kaptunk. Mint könyvelőnk kiderítette, Önök tavaly ősszel fizetési felszólítást küldtek ajánlott levél formájában. Én a Postától azonban semmilyen levelet nem kaptam, de még értesítést sem, amely szerint küldeményem érkezett volna. Ezért értelemszerűen azt kifizetni sem tudtam.
Idén tavasszal ezt a felszólítást állítólag újból megtették, immár az alapösszeg kétszeresével. Ám én ismételten nem kaptam semmit, így ezt az összeget, a büntetés büntetését sem tudtam megfizetni.
Önök ezek után vonták le a fenti két összeget, véleményem szerint jogtalanul. Kérem tehát, hogy számomra valamilyen hitelt érdemlő bizonyítékot küldjenek arról, hogy ezt a felszólítást valóban megtették.

Üdvözlettel: Gregor Samsa

2009.09.29. 22:56

Magyar foci, térdrerogyva

Címkék: sport magyar foci




Nem, nem arról beszélek, hogy most el fogok kezdeni pánikolni. A Lantos a rádióban már megmondta - illetve még sokan, de ő biztosan -, hogy igen, lesznek zakók, és az elsőnél majd elkezdünk károgni, meg panaszkodni, és sírni, hogy igazából nem is kellett volna ide eljutni. Nem kell nekünk BL, jó a Soproni Liga. Sopron nélkül. Hát jelentem, kár, kár.

Kár, hogy ezt a posztot meg kell írni. Illetve nem is feltétlenül most kell, és nem is a Debrecen okán, mert épp a Loki az, amelyik csapat nem érdemli meg, hogy föltegyük a kérdést. Éppen a Loki az, ahol 5 éve zajlik példás építkezés, ahol csodás összahangban vannak sportszakmai és üzleti feladatok. Ahol nincs edzőkérdés három nyeretlen meccs után, és ahol - egyelőre - nem herdálják el a lottón nyert megharcolt milliókat.

Szóval kicsiben megy itt mellettem a stream a Puskásból, én meg közben nagyban azon gondolkodom, hová tűnt a magyar futball? Igen, most foglalkozom ezzel, mert most látom a különbséget. A rossz futó is csak a jó mellett törpül el.

Igen, eltűnt, mert mifelénk 30 éve nem fociznak. Valahol a nyolcvanas évek elején elengedtük a fonalat, és nem tudtunk gazdaságilag gondolni a sportra. Illetve nem akartunk. Mifelénk nem a DVSC Rt-nek volt focicsapata, hanem a belügynek meg a kohó- és gépiparnak. A rendszerváltásig, aztán meg ugye senkinek. Na jó, hát ezen tegyük túl magunkat, hiszen vannak rajtunk kívül is a vasfüggönyön innen. Például a szlovákok, mindjárt kijutnak a vébére. Ráadásul eurót váltanak Dél-Afrikába, pfujj.

Hiába jött el a szép új világ, ha a pancserek helyére - igazi szakértők vagy stratégiában gondolkodók  helyett - újabb pancserek érkeztek. Kiskirályok, helyi kisvárosi étteremvezetők, építési vállalkozók, jobb (!) esetben stadlerek, akik nem majd, évek múlva, hanem tegnapra kérik az eredményt. Józsikám, igazán megértheted, hogy én a befektetett pénzemet szeretném csak viszontlátni. Lehet ott hideg vízben is mosakodni, nem?

Nem is lepődik meg senki azon, hogy ilyen jelen helyett a múltban hiszünk. Csak minálunk lehet 50 évvel ezelőtti eseményekről úgy beszélni, mintha tegnap lett volna, s csak mi rendezhetünk királynak járó temetést egy focistának. Még ha olyan ikonikus is, mint Puskás. Olyan ez, mint a 80 éves Mari néni, aki hetente meggyónja a papnál azt a 60 évvel ezelőtti véletlent a szomszéd kiskatonával. Ha pedig a pap megkérdezi, ugyan, mikor volt ez, ő csak annyit mond: igen, igen, de olyan jó beszélni róla.

Mi csak beszélünk róla. Harminc év állva maradás közben elment mellettünk a világ focija. Tudatos, komoly építkezéssel, stratégiával rendelkező klubvezetésekkel, nem "fejétől bűzlik a hal" típusú nemzeti futball- és sportirányítással és egy megfelelő állami háttérrel, amely tisztán üzleti alapon, a viszontlátás reményében teszi bele a pénzemet a Fradiba.

Továbbmegyek. Kis idő, és ekkora lesz a különbség a világ és hazánk között más sportágban is. Most még ott vagyunk az élvonalban a kéziseinkkel, de csak mert a labda gömbölyű, és van egy két zsenink. Hogy honnan, nem tudom, nem az utánpótlásból, az biztos. Ma még hozza az olimpiai aranyaink háromnegyedét a kajak-kenu, de csak amíg van egy Kovácsunk és egy Janicsunk (ő is csak félig a mienk). Akik nem tudnak annyira nagy botrányokat kavarni, hogy fölborítsák a csónakot. Még áll. Nincs pénz, ritka az utánpótlás. Négyévente egy olimpián megcsóváljuk a fejünket, s csak annyit mondunk, most már igazán rendbe kellene tenni ezt a magyar sportpolitikát.

Mert nincs. Se politikánk, se minisztériumunk, csak egy államikárságunk/biztosi posztunk/mifenénk, ami annyira hazátlan, hogy mindig más még a gazdája is. Nincs sportdiplomáciánk sem, megmutatkozik ez a mai BL-meccstől a 2012-es EB kandidálási botrányig minden szinten.

A világelit tehát valóban messze, ez nem is kérdés, erről beszél most mindenki. Örülünk neki, hogy nem megvásároljuk a nagy csapatok jöttét, mint a Milant tavasszal, hanem jönnek hivatalból. Mert ez a dolguk. De most, hogy ilyen közel van a világelit, most látjuk, milyen messze van. De ez elsősorban nem pénz kérdése. Föl kellene most már nézni. Előre. Mondjuk 2033-ba.

2009.09.27. 20:12

Ki kosaraz?




Éppen egy világot megújító bejegyzést készültem befejezni, amikor erre a játékra bukkantam. Reméltem, hogy kapok egy kis beágyazható HTML-kódot, és akkor majd mindenki jól ittmarad az én blogomban, sőt ráadásul ezért a sok hirdető is mind engem fog keresni, és mocskosul gazdag leszek. Ehelyett kiszúrták a szemem egy linkkel.

Ami a játékban nyújtott teljesítményemet illeti, klasszikust idéznék: "10 játszmából nyolcszor megverem magam. A maradék kettőben többnyire én győzök." Lehetne javítani az arányon. Bizony, megyek is.

2009.09.24. 22:30

Gárdamentes lesz Szentendre




Azért is szeretem a koraőszt, mert ez az időszak a legsűrűbb. A nyár végi kissé már unalmas "semmittevés" után egyszerre betör az élet, és egy csettintésre indul be az óvoda, az egyetem, a különmatek és a callanetics. Így lesz egyszerre mindenki bolondgomba, sorban állva az ebédbefizetéses csekkel a postán.

Meg azért is jó, mert ilyenkor, ebben a nyár utáni első 6 hétben történik minden, belesűrítve abba a 12 hétvégi napba, amikor az ember nem robotol három műszakban a gyárban, mint az állat, miközben szeneszsákot hord a pincéből a padlásra, hogy majdan hazatérve ujjaiba az inhüvelygyulladás álljon, mindattól a sok marhaságtól, amit idegrafománkodik. Mielőtt egy óvatlan pillanatban, felelőtlenségem teljes tudatában ars poeticámat fogalmazom meg, észbe kapok, s leírom, hogy valóban ezek a legjobb hetek, amikor egyszerre többfelé szeretnék szakadni egy szombaton. A magaméitól megszabadulva szólok inkább arról a férfiról, aki levelében többször felhívta szentendrei szerkesztőségünk figyelmét, hogy ő bizony nagy lánggal elégeti a róla szóló szennyirodalmat. Mind a 6000 példányt. Holnap este 6 órakor, tessék kérem tolongani a Skanzen elé.

XY festő művész vagyok és ezúton szeretném meghívni egy felháborodott ember magánéletében ,vérig sértett dühből elkövetett könyv égetésre.
2 éve jelent meg egyik alkalmazottam köteteé Liptus Lisa- Festő művész cselédje voltam) ami az én privát magánéletemet teregeti ki, aljas módon, igen részletesen.
A kinyomtatott 6000 darabból sikerült felvásárolnom - a zömét egyenesen a nyomdától - 5736-db., és nyilvános keretek között, 5 méter magas máglyát fogok építeni belőle, amelyet szürkületkor meggyújtok, lezárva ezzel egy korszakot, átadva az enyészetnek, ami az enyészeté.
Így szeretnék tiltakozni a magánélet megsértése ellen, és felhívni a figyelmet a hasonló akciók lét jogosultságára. Az író társadalom nagy megelégedésére.

Mindezt végig aláhúzva a szövegben. A benne rejlő csipegetni való helyesírási hibákról most nincs kedvem szót ejteni.

Van viszont inkább a hétvégi családi vízi sportnap, amikor a tömeg kimegy a térre. Kajak-kenuval, Tatai Tiborral, Kovács Katival a mikrofonmentes zónából, közös bemelegítéssel, polgival, vattacukorral és törökmézzel. Ha lesz még bennem türelem, lehet, ki is nézek a Czóbel sétányra, a Duna partjára, a csónakházba, vasárnap délelőtt 10 órakor, igazi ebéd előtti időpontban. Kordon nem lesz, se gárdista (azok nemrég úgyis voltak), se azonosító a rendőrkön. Lehet, ki sem megyek.

Címkék: magyar jézus




Végre eljött ez az idő, amikor a leghatározottabban lép föl a legilletékesebb. Azt nem mondom, hogy a legjobbkor, mert már jóval korábban kellett volna. Történt ugyanis, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar vasárnap kiadta Az egyház élő hitével összhangban címú körlevelét. A levél papíron ugyan az "új pogányságról" szól, legnagyobb része azonban ismert, már sokszor elhangzott tény. A bibliai eredeteket és a hagyományt megkérdőjelező összeesküvéselmélet-firkászoknak azonban eddig nem mondott határozott nemet az MKPK.

Csak hogy lássuk a probléma komolyságát, a Jézus eredetét megkérdőjelező Badiny Jós Ferenc mellett ilyen és ehhez hasonló weboldalakon állnak ki. Ez pedig azzal a szűklátókörűséggel párosul, amely nem képes elviselni a más véleményt, mindezt azonban amolyan sokszor megkérdőjelezhető tudományos alappal, illetve ritkán nem megkérdőjelezhetővel.

Azonban nem is tudományos kérdés ez, hiszen annyi baromság van, ami az arcunkba tódul, nem kell ezért a szomszédba menni. Sokkal inkább annak kérdése, hogy a magyarságunknak - ahogy a körlevél meglehetős szerényen fogalmaz - eme "vadhajtásai" rettentően hatnak a helyes és egészséges magyar kereszténységre. Nem tudom, kell-e minden mise végén magyar himnuszt énekelni és zászlót lengetni. Nem tudom, mi szükség - talán szent hazaszeretettől fűtve vagy óriás összeesküvéseket sejtve - ilyen módon kitűnni az európai kisnemzetek sorából. Nem tudom, mi értelme egy magyar messianizmus végletekig való élesítése, vagy talán egyszerű zsidózási szokásból változtatni meg véleményünket Jézus eredetéről. Arról az eredetéről, amelyről tudjuk, hogy nem biológiai vagy szociológiai, hanem teológiai kérdés.

Ez viszont már egy másik poszt kérdése is lehet. Ezé biztosan nem. Ez csak örömét szeretné kifejezni az iránt, hogy végre valahára a legmagasabb polcról szóltak.

Címkék: közélet bkv




Hetek óta terjed az országos végkielégítési láz, nem is kell ide nekünk H1N1. (Az egyébként is egy ásik hájp.) Hol vagyunk már a Combino-ürüggyel lapátra tételre alkalmassá vált Aba Botond állítólagos 20 milliójától! Klados Gusztáv, a DBR metróprojekt projektigazagtója bő két hónap alatt kereste meg azt, amihez a voolt vezérnek 15 év kellett. A felháborodások után nézzük meg a problémát elméletileg.

Mert tulajdonképpen lehet, hogy nem más, mint napi gumicsont a projektvezető nyolcmilliója. Egyébként is tudhatja mindenki, hogy kicsiben a határozatlan időtartamú munkaviszony a legtöbb, mi adható, nagyban éppen nem. Fog a nyavalyás poros kispolgár a végtelenségig elköteleződni, ráadásul örülni is ennek, mint majon a farkának. A nagyok csak projektekben gondolkoznak. Látom a végét, viszont ha közel ültem a tűzhöz, a vég után kezdődik csak az élet. Ilyen körülményekkel nem is kellene nekem végkielégítés. Nagyvonalú lennék, és fölajánlanám az árvaháznak. Még a végén hősként jövök ki az ügyből.

Nem szeretnék a demagógia bűnébe esni, s lenni én az új Patyomkin páncélos új Eizensteinje, amely a szegény, koszos BKV-ra kényszerülő nemecsek ernők örök elnyomásának fő szószólója, és munkát kenyeret. Itt inkább elvi kérdés zavarja kicsi, még nem nyíló csipáinkat. A nemrég oly nagy durral létrehozott, majd a médiában elhalt krízisalap program, amelybe még Ferenc is beledobott egy ötvenest számomra nem összeegyeztethető a később kurtán-furcsán kiderült dolgokkal.

Arról nem is beszélve, hogy a 4-es metró ügye több mint nem sikertörténet. Ez egyike azon kevés nemzeti kérdéseknek (nem, nem fővárosi), amelyben tényleg egyetértünk. Nem csak a gödrök és Boros-Bochkor jelenlegi állapota, hanem a párhuzamos sikertörténetek, a politikai szarkeerés és az igazi metróról való lemondást keltő közhangulat okán. Ezek okán sokkal inkább.

Azzal is tisztában vagyok, hogy sem a köz hangulatának, sem azoknak az árkoknak ásásában nem segítenek az ilyen hozzászlásaim. De hát mit tehetek, a keletkezett feszültséget magamra vállalom. A felelősséget és a következményeket (már ha lennének) már nem. Errefelé ilyeneket nem szokás

2009.09.12. 23:39

Méltó búcsú

Címkék: videó ciki




Lehet, sőt biztos, hogy ciki dolog a Budapest TV-vel példálózni, például úgy, hogy olyanokat mondunk, hogy "ott van például a Budapest TV". Úgyhogy ilyet nem mondok. Dehát azért ez mégiscsak egy generációs csoda. Mert egy generáció röhög rajta, egy másik pedig sírva vigad. Illetve kötőjel té. Mert a nemrég beszüntetett tv-adóra már csak emlékezni tudunk, ahogy az Freddie Mercury-ra. Videó megnéz, majd padlóról fölpofoz, és továbbolvas.

 

szólj hozzá: Queent énekelnek, Budapest TV

Az ember van úgy ezzel néha, hogy inkább nem megy be bizonyos mellékutcába, mert aztán rosszat álmodik. Vannak olyan szeletei ennek a tv-csodának is, mint való életünknek, amiről jobb, ha nem tudunk inkább. Ez a helyzet ezzel a videóval is, ami hát mondjuk csepp a tengerben. De a konferáló hölgy ruhája mellett, és amellett, ahogy kijelenti, hogy ez "archív felvétel" lesz, nem lehet elmenni. Az egész jelenet futurisztikus jellege égbekiáltó. Azon már meg sem lepődünk, hogyan kerül Freddie helyére egy nő. (Na jó, nem mondom, hogy nem arra gondoltak, de ez mindegy.) Ha ezen és a nő mozgáskutlúráján túljutunk, megjelenik egy wannabe Pavarotti, és persze egy háttérben táncoló pár, ami tovább erősíti bennem a tudatot, hogy rossz bolygóra költöztem.

Persze az egész felveti bennem újra a dilemmát, hogy ezek a csatornák tényleg ilyen hülyék, vagy valamit direkt művelnek így. És most nem a jósda- és gyógyítóvonalakról beszélek, mert azok egy jól működő üzleti modell vizuális kivetülései. Hanem arra, hogy akármikor ilyen műanyagcsatornára kapcsolok - amelynek ékes példája volt a fővárosi csatorna -, valahogy kevés az az érzésem, hogy itt mindenki idióta. Annál többet sejtek, mert akit esetleg normálisnak látnánk elsőre, ugyanúgy hülyének tetteti magát.

De ennek a korszaknak vége. A BPTV nagy kéksége óta csak mint rossz álomra emlékszünk, egy sötét, a valóságos, földi emberek számára ismeretlen mellékutcára. Valami végeérhetetlenül véget ért, és méltó búcsút csak ez a Freddie Mercury "tribute" állíthat.

2009.09.10. 22:09

Kell-e nekünk a CéRonaldo?

Címkék: sport videó




Avagy a sztársport fonákja. Nem, itt nem arról beszélek, hogy be kellene tiltani a focit, mert ami ebben az országban folyik.

Hanem arról, hogy valamikor, amikor tinédzserkoromban nagyon érdeklődtem az olimpiák iránt, valamikor akkortájt jutott el hozzám az első csalódás. Hogy miért ismerik kevesebben Abebe Bikilát (hát ez az, még nincs ilyen szócikk), mint a müncheni terroristákat, és miért kapják föl kevesebben a fejüket akkor, ha Vera Caslavska, s miért tudnak inkább a Samaranch-éra megalomániájáról; arról, hogy ma már minden olimpia minden idők legjobbja. A dopping, a bojkott, az üzlet ma már nem kérdés. Az olimpia pedig nem coubertini. Gyorsabban, erősebben még gazdagabbá.

Ez persze csak az olimpia. A java csak ezen kívül van. A nagy pénzek az olimpián kívül vannak. A foci BL-ben, a világbajnokságban. A jól megvajazott játékosok pénztárcájának témája sokkal inkább mai téma. A Real Madrid egy játékosának kiadása egy 5 meccses ázsiai túrán vastagon megtérül. Hát még a bolond is focicsapatot alapít! Aztán persze hogy mi vezet idáig, megint más kérdés. Hogy mitől halt meg Foé, Fehér Miki, Zavadszky vagy éppen a nemrég emlékkiállításig jutó Kolonics György, nem nagyon kérdezzük. Hogy meddig bírja a természetes vagy a gyógyszeres terhelést egy mégoly egészséges szervezet is, s mégis mennyivel van ezen túl a megye kettő is, jobb nebelegondolni. Vagy hogy a fizikai mellett mit szenved el mentálisan a pára, azt fel sem tudjuk mérni. Didier Drogba, Afrika taoán legjobbja rúgott labdába a legutóbbi VB Argentína-Elefántcsontpart csoportmeccsén - én azonban csak egy rabszolgát, egy meggyötört, fáradt sztárt láttam.

És ez még a jobbik eset. Rabszolgának lenni még mindig jobb, mint császárnak. A tegnapi portugál villámlátogatáson Rondaldo, a valaha volt C. Ronaldo is tiszteletét tette. Igen, a császárok felé már így mondják. Még nincs 25 éves, a pénztárcája azonban soktízszer vastagabb, mint tegnapi ellenfeleinek együttvéve vagy mint némely magyar falué iskolával, rendelővel, téesszel. A fiút fehér bohócruhában kiterelték az arénába ünnepelni. Nem lennék a helyében, még ha többtízezren hevernek is a lábam előtt. Talán éppen azért nem. Láttunk már ilyet, s nem volt jó vége, senkinek nem volt jó vége.

2009.09.07. 19:21

A jezsuiták és a kávé




Mikor volt már az, amikor a kávé mint olyan a bűnös élvezetek és az ördögtől való szerek netovábbjaként szerepelt az egyház gondolatvilágában. A kávé a XIX. században az élet részévé vált, de erről - és benne a rendkívül izgalmas nagykörúti kávéházi világgal - sokkal inkább Saly Noémi hivatott beszélni. Egyébként is tessék Saly Noémit olvasni és hallgatni, nagyon érdekes és hasznos.

Hogy a katolikus egyház és a kávé viszonyáról ki hivatott beszélni, nem tudom, sokkal inkább fontos azonban a tény, ami a poszt megírásához vezetett: egyhetes rendezvénysorozattal, a Jezsuita Caféval fogja megünnepelni 100 éves fennállását a magyarországi jezsuita rendtartomány. A szeptember 13-20. között megrendezett esemény központi helyszíne a Horánszky utcai jezsuita ház lesz. Az itteni alagsor ad helyet a tényleges cafénak, vagyis kávézónak.

Mert a kávézó és a kávé nemcsak egyszerű ital, pláne nem energiaital, hanem (élet)stílus. Orbitális közhelyek hangoztatása után vagy inkább helyett azonban lehet, hogy cselekedni és kerekedni kell, megkeresni a kávézókat, nem is elsősorban a kávé, sokkal inkább a dohányfüstös terem, az újság, a zug, igen, a meghitt zug miatt. Az agóra, a piactér miatt, ami körülveszi a kávét, ami kávé miatt ez az egész nem jött volna létre - hogy a régi Friderikusz-nótát vegyem elő.

Na mindegy, kicsit messzire kanyarodtam a lényegtől. De annyira talán nem is. Hiszen ez az az agóra, az a közösségi tér, amire a jezsuiták csodálkoztak rá először, s a mai napig ők azok, akik tartják is a lépést. Nem akarja persze mindenki tartani, nem is szerepe minden közösségnek, hogy értse nyelvüket a mai városi fiatalság. A jezsuiták világban élése viszont akkor is tetszetős. Az évek óta megrendezésre kerülő amatőr filmszemle, egyáltalán az egész Faludi Akadémia színvonalas, mégis értéket teremtő és értéket megtartó működése, a jezsuita szerzetesek léte és még mondhatnám, mi az, ami maivá és - ne értsük félre - világivá teszi a jezsuitákat.

Külön posztot érdemelne, így nem is kezdek bele (ezzel is ráveszem magam), hogy milyen komoly sebtapasznak számít ez a "katolikus pr" testén. Jelentsen bármit is az egyház vonzóbbá tétele, beszélni lehet arról, kell-e ez, és egyáltalán mi ez; mindenesetre a magyar jezsuiták nem teszik föl ezeket a kérdéseket.

Egész egyszerűen csak megünneplik 100. születésnapjukat, s mindezt - talán a fentihez hasonló gondolatsortól vezérelve - a kávé köré telepítik. A kávé ugyanis leültet és közösséget teremt közted és köztem.

2009.09.05. 13:28

És felültek a melegfrontnak

Címkék: meleg szittya




És mind felültek. A provokációnak. Kit jobbról, kit balról provokálnak, de a lényeg nem más, mint elhinni, hogy a téma igenis megéri. Akár egy blogposztot is. És én is felültem, de ezen már nem segíthetünk.
Olvasom a délelőtti internetes oldalakat. Nem titkolom, hogy keresem a melegfelvonulással kapcsolatos cikkeket. Hiába, ez a délelőtti gumicsont. A délutáni (esti) majd a magyar-svéd lesz. Oda nem megyek ki, 4 éve, amikor utoljára itt voltak, a magyar kapu mögött néztem, ahogy Ibrahimovic közvetlen közelről vágja be a 91. percben a győztes gólt. Erre nincs kedvem mégegyszer.

 

Na persze ide sem megyek, csak olvasok. És bosszankodom, és sírok és átkozódom. Nem a témán, mert hát beszéljenek róla, akik annyira akarnak. Legyen a HVG Online címlapján egy melegjogi aktivista, ha nekik úgy tetszik, és adja csak nyugodtan a főoldalon a NOL is a volt államtitkár újabb hitvallását. Ez utóbbi azért már feszegeti a húrokat: "kit zavar majd, ha valami sérti azt a bizonyos közízlést?" - teszi föl a kérdést Szetey, így számomra ez az a pont, ahol úgy veszem észre, már rég nem az a téma, ami. Nekem, mint vallásos embernek azt mondják, maradjak csak otthon, a vallásom magánügy. Nem az utcára, nem az iskolába való, ne kössem másnak az orrára. Én nem küldök senkit haza, csak nem értem, miért szabad Jupiternek. Erről jut eszembe egy melegszervezet, amely tavaly egy jó nevű pesti gimnáizumban terjesztette az igét. Az egyik tanár beszámolója olvasható itt, aki szerint súlyos csúsztatások is megvoltak, ugyanez a tanár pedig összefoglalta a német és amerikai trend nyomait. Egy kis háttéranyag olvasható arról, merre halad ma a világ a gender kérdésben - egyenlő elbírálás és kettős mérce tekintetében, azt hiszem, volna miről vitázni.

De az a történetnek az egyik fele. A másik a dzsihádot és keresztesháborút egyszerre meghirdető egyszerűk társasága. A kővel, parittyával közeledő szentek társasága, akiknek csak egy céluk van. Ahogy ezt a nagyon szerencsés fiúk mondják: "A szivárvány zászló vérrel lesz borítva." A buzikról társalogva már a Twitteren is gyülekeznek. Mindezek közepette csak egyet nem vesznek észre (vagy éppen észrevesznek, s ezért teszik, de ezt most hagyjuk), hogy ezzel is hagyják őket nevükön nevezni. Mert mi sem tesz jobbat az önazonosság felmutatásának, mint egy lekoptathatatlanul igaztalan, durva és erőszakos hozzáállás elutasítása. Ez adja a legjobb táptalajt az emberi jogokat és kötelességeket hirdető szalondemokratáknak. Drága szittya testvérek, titeket jól felültettek!

2009.09.03. 20:07

Legközelebb a magnumot

Címkék: videó ezvan




Jómadár kiszáll a kocsiból, s nagyban nekiesik a leállósáv első autójának. A videó gazdája viccesnek tartja, mindenesetre oda töltötte föl, én legalábbis elkeserítőnek. Nem akarok jönni az "ez ma Magyarország" fordulattal, de hát mit lehet mit tenni.

A megveszlek kilóra típus legújabb darabja. Az autópályán nagy a dugó, hát, kérem, van ott még egy sáv, és ráadásul üres bazmeg, mit keresünk még itt. Főhősünk is a városi dzsipből száll ki, hiába, Pesten sok a sár. Kiveszi nagyi kezéből a mankót vagy nem is értem, hogy akadt a kezébe a magnum helyett, mert hogy az lett a következő.

Persze előttem van a fickó, ahogy a sokadik potyázó után megelégeli a dolgot, és kapuőrnek beáll a leállósávba. Ma gyalogosan elhaladva egy egyirányú utcában tolatott mellettem hatvannal egy karcmentes A6-os, nem zavarta a forgalom rendje. Odaszóltam volna neki, de nem szerettem volna egy fél mankót a bal arcomba.

2009.09.02. 17:04

Bunkó-e vagy?

Címkék: duma




A Kossuth rádió tegnap délutáni műsorában a bunkóságról volt szó. Arról, hová változott az elmúlt 20 év fair hangulata, s miért érezzük úgy, mintha körülöttünk senkinek nem lett volna gyerekszobája.

Mielőtt legyintenék egyet, hogy már megint a régi szép időkre emlékezünk, és egyébként is milyen dolog ez egy huszonévestől, vegyünk pár típuspéldát.

1. Telefonon nem hív vissza, e-mailre nem válaszol. Nem az olyan típusú válaszok hiányára gondolok, hogy "oké, köszi, helló". Ezek néha idegesítőek is lehetnek. Hanem a kommunikációra törekvő, ne adj'Isten, választ váró levelek. Ez nem típikusan a fiatalok hibája. Többdiplomás komoly, vezető beosztású emberekről is beszélhetünk.

2. Meggondolja magát. Inkább nem. Dühítő tud lenni, ha készülsz valamilyen reakcióra, esetleg közösen kell dolgoznod valakivel, aki ide-odacsapongó elképzeléseivel az őrületbe kerget. Munkám része egyetemistákat végzés után - jó esetben előtt - elhelyezni  munkaerőpiacon. Aki hajlandó rá, az is gyakran teszi le a fegyvert valahol az első hét után. Rájött, hogy korán kell kelni, hogy nem hagyják békén napközben, hogy messze van a munkahely, hogy egy kérdésen, problémán el is kell néha gondolkodni, vagy hogy igazából jobb anyu pénzéből élni.

3. Valójában nem érdekli a másik. Sosem tudott gondolkodni a másik fejével és érdekében, de igazából nem is akart. Nem tudja, mi az a társadalmi szerepvállalás, a "három gyerek, három szoba, négy kerék" a legtöbb, mi adható. Amire kérik, még csak-csak megteszi, de többel ne zrikálják.

4. A postai sorállás, a buszra fölkapaszkodás és nyomulás, a nem áll meg, pedig meg kellene, a vezetési stílus(talanság) már nem beszédtéma. Ezek a dolgok körön kívül vannak, egész egyszerűen egy más világ.

A rádió rezüméje csak annyi, hogy z első főnökig halad így a jómadár. Nem hinném. Ha már a főnök is gyerekszobaórban szenved, miről beszélük?

2009.09.01. 18:00

Egy teát, uram

Címkék: ciki szentendre




Vasárnap este végre eljutottam a belvárosba, hogy beleszagolhassak a Szentendre Éjjel-Nappal Nyitva valami szösszenetére. A pénteki kavalkád személyes lustaságom, a szombati Kecsés-koncert más program miatt maradt el. Maradt a vasárnap, a kamarazene, kis esti vacsival a főtéren, állítólag a legjobb étteremben. A vendéglátás helyi pápájánál.

Szerettünk volna a város és az étterem nevéhez méltó kiszolglást kicsikarni. Először nem kértünk sokat, csak egy teát. A pincér szerint erre a válasz: „fektét? gyümölcsöt?” Szerettük volna látni, hogy a fekete az mégis milyen, meg ugye gyümölcsből is van egy-két féle, meg tudtommal van zöld tea is. Úgy általában. Hogy itt is-e, kezdem kétleni.

Beszalad, kiszalad a - szemmel láthatóan nyári idénymunkás, pincérnek nem látszó - fiú, majd pár perc múlva odasöpört izére terel egy maroknyi filtert, amit egy zöld posztós dobozban - talán tényleg filtertartó lehetett, amikor még voltak benne fakkok - úgy nagyjából elterelget. Lesz, ami lesz, mondjuk, válasszunk vakon, mert hogy fekete az bizony nincs a tálcán. Szegény srác padlón van. Kezében a kincsesláda, valahol a zsebében egy félig megkezdett rendelési lap. Segítségért a szomszéd pincért hívja. Megppróbáljuk újrakezdeni a rendelési folyamatot. Megpróbáljuk megtudni, milyen az az olyan.

Közben bort is rendelünk. A színek itt stimmelnek. A fehér az fehér, a vörös az vörös. A tájegységgel már gondok vannak, a pincészet kérdése pedig egyenesen magas labda. A pincészeti faggatózásokról leteszünk, elég ha hoznak egy Earl Gray-t, a bor már mindegy is, csak ártson. Meg is jön a tea: Sir Morton...

A tea és a bor is finom, persze. A cézársaláta isteni, a többi is pompás. A sorozatos bakik kellemetlenek. Nekem, szentendreinek persze nem veszi el a kedvemet a várostól. Mellettün egy japán család ült le. Talán nem utoljára ebben a Bukarest melletti kisvárosban.

2009.08.30. 17:40

Majorka




Szentpály Miki évolyamtársam volt az egyetemen, kicsit kollégám és kicsit barátom is. Irodalom doktoranduszként irodalmi szalont, valami kultúrkocsma féleséget visz a Városmajorban. Ez a Majorka. Illetve egy hely a Majorka, benne pedig az ő irodalmi ötletei. Mindig is bírtam az ötleteit, amolyan művészlélekként gyakran vezet jó ötletekre agytekervényeinek járása.

Persze ez már egy lassan fél éves történet, így nem hinném, hogy az internet prompt világában nagy érdeklődésre tartana számot. Ha csak nem az a tény, hogy idén új szezon indul. Szeptember 6-án, vasárnap Tóth Krisztinával.

Váltó-áram – Tóth Krisztina költő a Majorkában

                                          

Szeptember 6-án este nyolc órakor Tóth Krisztina estjével folytatódik a júniusban indított est-sorozat. A Városmajor szélén található Majorka kávézóban megrendezett beszélgetést a Szépírók Társasága "A könyv utóélete" program támogatja.


A sorozat célja, hogy minél szélesebb körből válogatva bemutassa az irodalmi műhelyeket és a kortárs költészet formáit. Az esteket minden hónap második vagy harmadik vasárnapján rendezzük meg. Októberben Lator Lászlót  látjuk vendégül.

 

 

 

Helyszín: XII. Szilágyi Erzsébet fasor 16. (az 59-es végállomásánál)

 

Tel: 0670 367 99 24

2009.08.08. 11:49

Talán sosem késő

Címkék: magyar cseh tamás




Induljunk el valahonnan a végéről! Ma hajnalban elhunyt Cseh Tamás. A tényt a maga szomorúságán túl csak egy teszi még szomorúbbá. Hogy éppen mostanság kezdtem azt érezni, valami lejön abból, amit csehtamásságnak nevezünk.
Valami kötődés már évek óta kialakult, valami miatt egy ideje jobban felkaptam a fejem, ha azt hallottam, Cseh Tamás. Úgy gondoltam, vannak egy közösségnek olyan alakjai, akik puszta létükkel irányt mutatnak. Amolyan jóindulatú terelgetők. Még ha ők maguk nem is tudnak róla. Vagy tudnak ugyan, de nem teperik magukat azért, hogy ez nagyon is meglátszódjon.
Nem is nagyon sietett a nyilvánosságért és a népszerűségért. Élt, dolgozott, zenélt, indián volt, tette a napját. Az élete csupa fekete-fehér volt. Sokakat mégis ez a mérhetetlen és felfoghatatlan egyszerűség fogott meg. Szüleinket is, minket is valahogy más úton fogott meg az a letisztult, eszköztelen stílus, ami jellemzője volt.
Nem volt elsőosztályú színész, mégis hosszú a filmes lajstroma. Én, a mai kor gyermeke már csak a késői színészt láthatta. A 6:3 Halmiját, nyakában az elmaradhatatlan tangóharmonikával vagy a Csinibaba szereplőjét, ahogy mondja: "Angela, hát utolért az a híres szerelem..." Csak később ismerhettem meg a Jancsó-féle Cseh Tamást vagy a nyolcvanas évek filmjeit Gothár Pétertől, Bacsó Pétertől, András Ferenctől, megint másoktól. Csak még később tudhattam meg, mennyi, de mennyi filmben adta zenéjét, húzta ezzel közelebb a magyar filmet a magyar zenéhez és viszont.



Az ember mindig azt hiszi, késő van már. Bármilyen korán és bármihez, de késő van, hiszen nem ma kellett volna, hanem tegnap. Pedig én csak ma kezdtem el ismerkedni azzal az igazi Cseh Tamással, akinek említésére közösen gondolkodtunk. A "Levél nővéremnek", a "Műcsarnok", az "Antoine és Désiré" Cseh Tamását most is úgy érzem, már későn kezdtem el megismerni.