Amikor még kicsi voltam és jelentéktelen, mindig azt a szófordulatot hallottam szentmisén: „nagyokat és a kicsinyeket is”. Azt, hogy mi legyen a nagyokkal és a kicsinyekkel is, már nem tudom, hiszen mindig is olyan voltam és vagyok, hogy jelentéktelen dolgokat jegyzek meg, és a fölöslegességekkel pepecselek rendszeresen. No meg persze azért sem tudom, mert nem az volt fontos. Hatéves agyam azzal volt elfoglalva, hogy én vajon melyikhez tartozom: a nagyokhoz vagy a kicsinyekhez? Körülnézve a templom állományán, megállapítottam, hogy én bizony a kicsinyekhez. De jön még kutyára szalonna, egyszer én is leszek nagy, öreg és jelentőségteljes…

Hogy kimosakodjam ebből a teljesen fölösleges bevezetőből, azért hadd magyarázzam a bizonyítványomat. Hadd meséljem el, hogy tényleg így van. Életünk első néhány, majd 15-20 évében másra se tudunk gondolni, mint hogy mikor lehetünk nagyobbak, idősebbek, persze vele együtt függetlenebbek, bölcsebbek, tapasztaltabbak. Kezdve rádöbbenni, hogy kor és tapasztalat együtt jár, bár nem föltétlenül, kezdünk egyre inkább csak egyre koncentrálni, s ez sokkal inkább a bölcsesség és a tapasztalat. Majd amikor már az is megvan, jöhet életkorunk letagadása. Amit egy ideig többnek szerettünk volna tudni, az később teljesen hidegen hagy minket, azután viszont már inkább csökkentenénk belőle. Én – talán ez nem meglepő – a második fázisban érzem magam. Szeretnék bölcsebb és tapasztaltabb, de leginkább megfontoltabb lenni, mint most vagyok, de tudom, hogy ez csak korom előrehaladtával fog javulni. Úgyhogy várni kell. Várni, csak várni, mindig csak várni…
Ez az egyik nézőpont. A másik az, hogy minél tovább fiatal maradj, mert az ember 20 évesen egészséges, 60 évesen pedig sokadszor újul ki a reumája. 20 évesen szép, 60 évesen pedig ráncos (bár szerintem a ráncos is szép, de ez mindegy). 20 évesen fiatal, 60 évesen pedig öreg; punktum. Hány de hány olyan esettel találkozunk, amikor az idős ember csak másodlagos a fiatalhoz képest, mert kevésbé tartjuk esztétikusnak, vagy piaci szempontból nem kedvező!? Gondolj bele, hány időst látsz óriásplakáton, TV képernyőjén vagy egyéb közszereplésen! Hány ember sír munkakeresés közben magas kora miatt? Vagy hogy azt is lássátok, nekem mi csapódik le először, engedtessék meg, hogy egy filmről szóljak: a Retúr címűről, szinte csak idős színészekkel, köztük Sinkovits Imre és Agárdy Gábor. Mindössze egy vasúti kocsiban játszódik, ami számukra a társasági együttlét, az eszmecsere helyszíne. Sokan szállnak föl a vasútra – 70 fölött ingyen lévén a vonatjegy – megbeszélve az idős kor nehéz, gyakran megalázó helyzetet teremtő problémáit. Ahogy egyikük fogalmaz: ő csak oda vesz jegyet. Nem kell neki retúr a világba. Ismerjük a viccet is „Hová tetszik menni, néni?” „A temetőbe.” „És mi lesz a biciklivel?”

Ez a fajta szemlélet, hogy fiatalok igen, idősek nem, mára már teljesen beszivárgott a mindennapjainkba. De miért? Nézzünk egy-két lehetséges magyarázatot! Ma az a jófej, aki sok pénzt keres, és azt gyorsan. Amiből ugye vehet házat kacsalábbal, sportautót, feleséget és mobcsitelcsit. Nyilvánvaló, hogy ezt a középgeneráció tudja megtenni. Aki nem tudja, az lúzer marad. Másrészt – a föntiekből is következően – az idősek létformája sokban különbözik a fiatalokétól. Gyakrabban vannak otthon, korábban kelnek és fekszenek, hangosabban hallgatják a tévét és a rádiót, mint a másik pólus, és még egy egész csomó dolog. Például csomó hülyeséget összebeszélnek 60 évvel ezelőtti, általunk nem ismert sztorikról. „Szegény Józsi – mondják -, tudod, fiam, aki ott lakott a kocsmánál, mikor a háborúban, és akkor jött a biciklijével és és és…” Aha, aha. S akkor még nem ejtettem szót az olyan esetekről, mint például a nagymamám, akinek a fiatalkori emlékeivel nincs gond, ellenben arra, hogy ma már ivott-e kávét, vagy hogy tegnap ott volt nála valamelyik gyereke, már nem emlékszik. Holnap leviszik szüleim a szülőföldjére, így ezen a héten neki minden reggel úgy indult: „Megyünk Csépára? De jó! Ki visz le? Tibor vagy Kati?” Nem jó dolgok ezek, de nem tudunk mit tenni. Illetve csak azt az egyet, hogy arra gondolok, amikor nála aludtunk, ha a szüleim elmentek este valahová, vagy hogy milyen volt, mikor lejött hozzánk Zamárdiba, s együtt mentünk a Balatonba, fürödni.
Szóval ezután az idősek világa sokak számára nehéznek, sőt, fölöslegesnek tűnhet. Hogy azt ne mondjam, ciki. Nem hinném, hogy volna közülünk valaki, aki még nem gondolt arra, milyen hülyeség, ódivatú vagy éppen fölösleges dolog, amit az idősebbek tesznek, gondolnak vagy mondanak. Nem is kell, hogy idősebb legyen, elég csak, ha szigorúbban gondolkodik nálam. Múltkor például a könyvtárba haladtam, amikor szembejött velem egy ismerősöm. Mint kiderült, éppen a könyvtárból jött. „Elvesztettem az olvasójegyemet, és kértem másikat” – tette hozzá. Elbúcsúztunk egymástól, majd azon gondolkodtam, jesszusom, nekem évek óta nincs is könyvtárjegyem, ő meg rögtön szalad? Milyen ódivatú, öreges dolog… A következő gondolatom pedig az volt: na én sose leszek ilyen precíz, mint ő.
Ez az ismerősöm fiatal, harmincas nő. Csak gondolkodása hasonlít jobban az idősekéhez – mégis rá kell jönnöm, ami hátránya a dolgoknak, az az előnye is. Vagyis sok minden pozitívat kell, kellene látnom az idősekben, ahogy ismerősöm szavában is egyszerre láttam cikit és követendőt.

Gondolkodva az öregségen, nyilván nem tudom megkerülni a kérdést: én milyen öregkort szeretnék magamnak. Ha saját öregkoromra gondolok, mindig elfog az aktív élet hiányától való rettegés. Úgy érzem, az életem olyan, hogy abban sosincs tétlenség. Ha nem teszek semmit, akkor az eszem jár azon, hogyan lehetne tenni valamit. Mitől lehetne jobb a világ körülöttem? Ne aggódj, nem vagyok messiás, csak éppen szerettem mindig, ha lehetek elég kreatív. Bennem nagyon sokáig az a kép élt, persze inkább gyerekkoromban, hogy a gyerekek tanulnak, a felnőtt emberek dolgoznak, a nyugdíjasok pedig nem csinálnak semmit. Uram, Isten, gondoltam tovább, mi lesz velem, ha nyugdíjas leszek? Ez az érzés, noha ma már tudom, hogy ez nem ilyen fekete-fehér, megmaradt bennem. Van bennem tehát egy kicsi félsz, hogy ennyi. Noha az eszem tudja világosan, hogy a dolog nem itt dől el, hanem már sokkal korábban. Sok esetben hullik szét a család, a gyerekek messze költöznek, a szülők magukra maradnak. Atomjaira hullajtó világunkban ismeretlen fogalom a közösség.  Egy olyan családban, ahol sok gyerek van, s a testvérek ezt a közösséget élik meg, s remélem, hogy az én családom ilyen, ott nem lehet gond. Aki egyszer kóstolt mézet, az nem kér helyette citromot.
Mert van mi jót keresni az idősben, csak éppen a világban lévő berendezkedésünk nem olyan, hogy ezt eltűrje. Az egyik a bölcsesség. Nagyapámat például mindig egy jókedvű, nagyhangú, igazán extrovertált embernek ismertem, s egy kicsit ismerem annak ma is. Ám ebben a jókedvben kicsi linkséget is éreztem. Nem gondoltam sose, hogy tud igazán bölcsen szólni az életről. Na persze – jegyeztem meg magamnak, még ha nem is komolyan, csak meglévő sznobizmusommal – hiszen egy szobafestő. Ne várj tőle Szophoklészt! Aztán koppantam nagyot, s csak szégyellhettem magam egy-egy frappáns, élettapasztalattal teli megszólalása után. Hogyan nem vettem észre minden percében egész életét, testi nehézségekkel teli napjait, hiszen fiatalon elvesztette fél lábát, és még sok minden mást nem láttam benne mostanáig, amikor már lehet, hogy késő. Tapasztalat volt benne, sok.
Mert általában az van szemem előtt, én miben vagyok más, mint az előttem lévő generáció. Miben vagyok más, mint a szüleim, mi az, ami tetszik az ő életükben, a mi családi életünkben, s mi az, amit a hátam közepére. Mégis volt már, hogy, egy nehéz esetet elmesélve a szüleimnek, pikpak választ kaptam az aggodalmaimra. Volt, hogy egy barátom viselkedése nem tetszett, s ezt elmeséltem. Hogy aggódom, hová vezet ez. Anyukám pedig csak gyorsan csak annyit: „Ó, nagyapa is ilyen volt, emlékszel? Ne aggódj!”

Ez a sok emlék és tapasztalat adhat örömet és vidámságot. Ekkor lehet szép az öregség. Persze ehhez kell az idős ember fölfogása. Nem azon keseregni, hogy milyen sok szép és jó volt régen, hanem örülni annak, hogy milyen sok szép és jó volt régen! Nem sok a különbség első hallásra. Jobban belegondolva azonban életeket tehet tönkre vagy éppen boldogabbá. Mert azt hiszem, kevés szebb dolog van egy harmonikus boldog öregembernél. Még ha a nosztalgia is az a ragacs, ami egyben tartja ezt a boldogságot. Egy barátom esküvőjén szembeültünk két idősebb, hetven körüli emberrel, aki az ő vak nagynénje és nagybátyja volt. Jancsi bácsi ült a székén, evett, ivott, beszélgetett, többnyire a rokonokkal, egy picit velünk is, de úgy sok vizet nem zavart. Amíg elő nem került tangóharmonikája. A régi dalok tavaszi illata, a fiatalkor bohó, de boldogságos ideje mosolyt csalt az arcára. Sok ilyen történet lehetne még, például féllábú szobafestő nagypapámé, aki a hetvenedik születésnapján, a régi barátokról szólva, könnycseppet morzsolt el a szeme alatt.
És hallgatva a csomó hülyeséget 60 évvel ezelőtti, általunk nem ismert sztorikról azon gondolkodom, le kellene ezeket jegyezni, amíg nem késő. Leülni nagyszüleimmel, beszéljenek minderről, részletesen, hogy megőrizzem magunknak, s az utánunk jövőknek. Kikérdezni keresztanyámat azokról a régi zamárdi sztorikról. Regényesek és talán tanulságosak is.
Azt hiszem, lassan mondandóm végére érek. Annak, hogy mi fiatalok vagyunk és bohók. Amit most kapunk meg, annak most kell örülni. Aztán gondolni arra, hogy szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk. Mert ha jól élünk, helyesen, ha van mikre és kikre visszatekinteni, akkor tényleg szép az öregség.
 

Köszönet a fotókért sergoandras és miki3d usernek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.