A zene különleges játékszer. Ott van mindenki életében, mondható, hogy egyidős az emberrel. Mindig központi kérdés volt a zene, az összes létező korban a zene köré csoportosult a társadalmi élet: az áldozati szertartások zene mellett zajlottak, a régi udvari szalonokba híres zeneszerzőket hívtak, a Beatles és a Rolling Stones milliókat mozdítottak meg. A zene képes lenyelni a nyelvi különbségeket, könnyet vagy dühöt tudnak belőlünk és belénk facsarni. Ott van a faluszéli kispadon, Mári néni torkában, de a new yorki Carnegie Hallban és a hollywoodi szuperprodukciók érzelmi kellékeként is. A zene megváltoztathatja az életünket. A zene tulajdonképpen nekem is végig ott van az életemben, de mindig csak a háttérben húzódik meg. Nem talál utat igazán a felszínre, de lehet az is, hogy csak testvéreimé mellett bújik el az én kapcsolatom a zenével.
Mert hogy szerintem valahol itt ragadható meg ez a nagy ambivalencia, ami bennem van a zenével kapcsolatban. Úgy nőttem fel, hogy nővérem volt a jó zenés, aki zenetagozatos iskolába jár, csellózni tanul, és szép a hangja. Andriska nem járt zenetagozatra, nem is tanult csellózni, és ha ugyan énekelt is, a fürdőszoba falai tudnak titkot tartani. Ne érts félre, nem volt bennem semmi tüske, csak azért írom, hogy lásd, hogyan voltak a kezdeti lépések. Amikor kisebb testvéreim elkezdtek növögetni, ez a gondolat még jobban elkezdett hatalmába keríteni. A két kicsinek természetes volt, hogy zeneiskolába jár, ráadásul zenetagozatos osztályba, emelt szintű énekórával órarendjükben. Hogy dobol, zongorázik, vagy hogy Sára népdaléneket tanul, és versenyekre jár. Hamar ott teremtem, hogy – jé! – mindenki tud zenélni, csak én nem. Mindenki berken belülinek tűnt, csak én nem. Illetve volt egy kis mellékvágány: ötödikes koromban egy évet jártam kórusra. Aztán semmi. Sokáig semmi. Annyira nem, hogy amikor másodikos – gyengébbek és ifjabbak kedvéért – tizedikes gimazista voltam, az újonnan érkező énektanár kérdésére még ezt is elfelejtettem mondani zenei múltamat firtatva. Egyszerűen elfelejtettem.

Pedig szerettem én énekelni, csak éppen nem tettem soha. Nem volt hol, és nem volt miért, márpedig ez valószínűleg alaposan meghatározott évekig sok mindent. A dolog persze menet közben változott. Ahogy nőttem, kezdtem el egyre tudatosabb lenni abban például, hogy énekelek a templomban. Mert nem hangversenyen vagyok vagy színházi eseményen, hanem olyan együttlét ez, ami szó szerint együtt zajlik, nemcsak fizikailag. Együtt imádkozunk, a dolgokról közösen gondolkodunk, s persze együtt énekelünk. Vagy abban, hogy igényes zenét hallgassak. Csináltam egyszer egy interjút Vedress Csabával és feleségével, Julival. Ők – illetve egészen pontosan Csaba – mondta, hogy az emberek ma már nem a zenéért hallgatják a zenét, nem azért, mert szép és jó, hanem hogy zúgjon valami. Nehogy azt hidd, hogy én nem vagyok így vele, én is berakom, Ha olyat dolgozom, amit nem most például, hanem valami monotonabb dolog, én is berakom. A gond szerintem nem is önmagában a háttérzenében van, hanem abban, hogy jó vagy silány háttérzenét hallgatunk. Mert munka, tanulás, futás, fogmosás stb. közen kikapcsol az eszünk, s minden beszalad kontroll nélkül. Eddig tart Csaba mondandója. Így vettem észre, hogyan tolódik el zenei ízlésem a szokásostól a klasszikus, a jazz, de néha a keményebb rock zene és sok más irányzat felé is, amiket sokkal, de sokkal hitelesebbnek és zeneileg színvonalasabbnak találtam, mint a rádióban hallható cicanyávogást. De ez talán a bevezető szempontjából kevésbé fontos, csak gondoltam, ha már itt járunk, teszünk egy kanyart.
Beszélhetnénk arról, hogy milyen hatással van rám a zene. Hogy mikre képes. Merthogy mikre képes! Mert persze erről eszembe jut egy film. Befutott, világhírű karmester fuccsol be, mondja föl az idegrendszere a szolgálatot. Hazalátogat kis, Isten háta mögötti szülőfalujába, hogy ne is halljon a zenéről. Ez persze nem tart sokáig, meg is kérik, ha ideje engedi, tartson a falu kis kórusával. A kezdetben gyengécske, fahangú társaság kicsiszolódik, kórussá, egységgé alakul. Szépek, üdék és fiatalok lesznek. Hogy a film mégsem megy el a giccs irányába, az annak köszönhető, hogy hitelesen szól az emberi sorsokról és az ezt összefogó közösségi erőről. Ugyanis kezdeti súrlódások és kínkeserves harcok árán, a zene segítségével, a zenész túl tud tenni kiégésén, lelkészné házaséleti problémáin, a fiatal anyuka lehetetlen férjén, ki-ki a maga életét terhelő levélnehezéken. A zene kovácsolja őket közösséggé, akik egymás mellett kiállnak, s akik a nehéz helyzetekben megtalálják a kiutat. Akik – és milyen szépen benne van ez a kellő helyen – a zene által egybeforrva szeretik egymást.

De talán nem kell olyan messzire menni, mindenki elég, ha magába néz. Hiszen innen, közülünk is hozhatok példát. Hány de hány alkalommal tudnánk olyan példát hozni, amikor jó volt az ének, összekovácsolt minket, és segített testben-lélekben ott lenni. Én csak egyet mondok – egy régi hétvégéről, amit még Judit és Tamás vezetett. Idő előtt végeztünk a vasárnap esti záróimával, így rágyújtottunk egy sárgakönyvesre. Nem kifejezetten szerettem a Minden mi él című opust, de a környezet, a hétvége végi hangulat nagyon erős bélyeg volt. Mármint pozitíve. Másképp szólt az ének, mert másképp éreztünk. És másképp éreztünk, mert másképp szólt a dal is. A közös dal és a közös ének elő tudja csalni belőlünk is ugyanazt, mint amit a hófödte kis svéd falu lakóiból. Képes a szívünkből kicsalni azt, hogy elhiggyük, ami mögöttünk van, megvédendő, ami előttünk, arra pedig igenis szükségünk van.

Oda-vissza függött és függ össze ma is, csak meg kell, hogy halljuk. Innen már csak egy lépés, hogy meglássam benne Istent. Sőt, egyesek szerint ez az előbb említett film magáról Istenről beszél, illetve énekel, szóval olyan nagyon nem nehéz. Hiszen már mindent kimondtam, csak azt nem: ilyenkor Istent látom a zenében. Persze kérdés, hogy lehet-e ezt, illetve hogy én képes vagyok-e rá. Emlékszem Julesszel egy zamárdi táborban, ezelőtt négy évvel elkövetett beszélgetésre, amelyben ezt taglaljuk. Pontosan azt, hogy amikor szent énekeket danolászunk, néha ugrálva, néha sírva vagy nevetve, akkor valóban ott vagyunk-e teljesen. Valóban tudjuk-e, mit szeretnénk énekelni, vagy csak úgy mondjuk, hogy szentszentaneve? S vajon ilyenkor több van-e bennünk, mint a börtön ablakába’? Néha sikerül meglátnom, néha nem. Van, hogy ének közben elnézek az embereken, rajtatok, s nem látom az isteni örömöt a szemünkben. Csak lehajtott fejjel várjuk a dal végét. Máskor azt érzem, ezt vagy azt szívesen énekeljük együtt. Van bennünk közös spiritusz, együtt vesszük a levegőt bevezető vagy ima előtt. Ezt leginkább a lassú énekeknél érzem. Különös hatással van rám a zene olyan bevezető előtt, amit én mondok. Ilyenkor – akár szeretem, akár nem, akár gyors, akár lassú – el tudok mélyedni, amíg ti énekeltek, én imádkozom. Ja, hogy erről van szó? Lehet, hogy így kellene csinálnom mindig? Miről maradtam le?

És ha zene, akkor legyen csönd is. Mert biztos vagyok benne, hogy a csönd nem a zene ellentéte. Múlt héten írtam pont arról, hogy milyen jó is csöndbe zuhanni a péntek esti imákon, s hogy mennyire termékeny tud lenni ez csönd. Nem a sikító csönd ez, amely frusztrál, és idegessé tesz. Ez nem a kiáltó csend. Nem a svéd zenész faluba érkezésének némasága. Ebbe a csöndbe Isten is belefér. Ez a csönd teremti meg a zeneszerzőnek a zenét, hiszen ő is csendben alkot, nekem pedg az istenkapcsolatot. Úgy könnyebb lesz rá hallgatni.

A gyönyörű fekete-fehér képekért köszönet .noir photographernek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.