Nem, nem bolondultam meg, és nem, nem mentem Vörösmarty után. Az persze tény, hogy ma már tényleg nemcsak a "felső tízezeré" a könyv és a tudás birtoklásának joga, mint volt az 200 éve. Ennek örömére pedig idemásolom azt a szöveget, amit ma délután mondok el "életem első" könyvtármegnyitóján, a Marcziban.

Aki a papírízű megnyitóbeszédeket nem kedveli, elnézését kérem, de hát nincs mit tenni. Szokásos hibám, hogy a szavakat leírni szeretem, meg hát ugye mégiscsak egy könyvtárban vagyunk. Olvasunk és olvastatunk.

Annak idején 12 éves koromban egy általános iskolai fogalmazásra készültem. Úgy izgultam előtte, mint teszem azt a mai napig is, ha papírt és tollat kell ragadnom, hogy gondolataimat vessem. Régebben a mellé még hisztiztem is egy kicsit, s mondtam, hogy nem tudom, meg ezt nem is lehet, és mi van, ha elrontom. Akkor csak annyit mondtak oda szüleim: „Annyit szoktál beszélni, írd le csak azt, amit egyébként mondanál!”

Életem egy pontja volt ez, amely után elkezdtem egyre közelebb kerülni a betűhöz, a szóhoz, a mondathoz, a szöveghez, a könyvhöz, a könyvtárhoz. Egy olyan eszméhez és életformához, amely – nem mondok túl nagyot – megváltoztatta, alapvetően meghatározta az életemet. Mondhatnám úgy is, a könyv és az olvasás tett azzá, ami és aki vagyok. Rátalálni a 44 betű csodájára és végtelen variálhatóságára maga az alkotás élménye. Megtalálni az utat, amely lehetőség lehet arra, hogy az ember felülemelkedjen a maga szürke hétköznapjain, csodát lásson és láttasson, kevés dolog van ennél szebb.

Beülni ide, a könyvtár négy fala közé, és beletemetkezni a múlt századba, a Krisztus előtti korba vagy a robotok vezette űrbe; eljutni Fokföldre, Afrikába, a Kínai Nagyfalhoz vagy csak ide, a Garay téri piacra, több, mint remélhetnénk. Eljutni a könyvek mögött megbúvó ember gondolataiba vagy szívébe pedig még ennél is több. Megismerni a könyvekből a világ legnagyobb csodáját – az embert.

Mert az ember – ahogy ezt egyetemi irodalmi tanulmányaim alatt megtapasztaltam – a könyvektől lehet önmaga. Lehet, hogy közhely, mégis magvas igazság, hogy a könyv több mint az olvasás maga. A fent nevezett előnyökön túl megtanít gondolkodni, struktúrában és szervezetten szemlélni a világot. Megtanít kommunikálni, mondatot egészben, elejétől végéig kimondani, megérteni mást és megértődni más által. A sok könyv által megismert emberre ráismerünk a világban járva-kelve, s megtudjuk, hogy a világ s annak lakói bizony kiismerhetőek a könyvekből.

Ezért nagy kincs mindenki életében a könyvtár. Kivétel nélkül kicsiknek, nagyoknak, férfiaknak, nőknek, egészségeseknek és kevésbé egészségeseknek. Egész kicsi korom óta vittek a szüleim a könyvtárba – akár a kötelezőt, akár azon túl mást kivenni, elolvasni, kézbe fogni bármi mást, ami tetszik. Később, gimnazistaként már egyedül menni volt igényem. Szellemi kalandra indulni, kikölcsönözni könyvet, megismerni egy új folyóiratot, megnézni egy filmet.

Ray Bradbury Fahrenheit 451 című kisregénye egy jövőben játszódó science fiction. Cselekménye abban a korban zajlik, amikor a tűzoltók már nem tűzoltók. Inkább tűzkeltők. Feladatuk a könyvek elégetése, a levegő 451 fahrenheit fokra való felhevítése, amikor a papír már önmagától lángra gyullad. Egy „jobb világ” megteremtése, amiből az ósdi, már fölösleges könyvek „végre” hiányozhatnak. A következményekben persze nincs köszönet. A könyvekkel, puszta betűkkel együtt tisztelet, a szeretet, a család, egymás megbecsülése is kivész.

Mindenki felelőssége tehát, kivétel nélkül, hogy ezek az értékeink ne vesszenek ki. Ha ez pedig ilyen kellemes formában tárul elénk, a felelősség lehetőséggé válik. Hát éljünk vele!

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.