Az élet nem arról szól – bár gyakran gondoljuk –, hogy kell, hogy legyen valami születés és halál között; valami életnek nevezett szösszenet. Hisz ez csak a valódi. Az a bizonyos igaz, amit József Attila szerint mondanunk kell, hogy van Feltámadás. Olyan feltámadás, amely egyik végén pedig ott a születés… Nem környezetvédelemről, abortuszellenes kampányról és hasonlókról van itt szó, hanem arról a Forrásról, ami nekünk életet ad: Jézus Krisztusról.

Az élet - Karácsonytól Karácsonyig - ezt súgja nekünk. Saját szépségét, hiszen az élet szép, mint ahogy a híres olasz film is sugallja. Olyan ez, mint a Horatius-féle Carpe diem. Éveken át foglalkoztatott ez a kérdés: mi az, hogy ragadd meg a napot? Idővel aztán azt gondoltam, ez nem valami hedonista életimádat, nem „élj a mának" felkiáltás, hanem az, hogy ami szép van az életben, azt használjuk ki. Köszönjük meg, éljünk vele, amíg lehet. Holnap talán már nem lesz.

Az élet azonban - tetszik, nem tetszik - nem a miénk. Az életet kaptuk valahonnan, s valakinek vissza is kell adnunk azt. „Emlékezz ember, porból lettél, s porrá leszel." - ismerősek ezek a szavak. Ami a kettő között van, azzal pedig úgy kell bánnunk, mint más értékével. Ha kapok valakitől egy könyvet, arra jobban vigyázok, mint ha mondjuk az enyém lenne. Az hagyján, hogy nem használom tányérnak a milánói makarónihoz, de talán nem vágom be úgy a sarokba se, mint gimnazista koromban tettem azt a sárga és zöld példatárral, valamint a fizika feladatgyűjtemény megoldókönyvével. Az ötödik parancsolat - miszerint Ne ölj! - ugyanis saját életünkre is vonatkozik. Cigaretta, alkohol, persze. De akár ide vehetjük az örökös önhajszolást, vagy a kikapcsolódás hiányát, mert „nekem arra nincs időm". Így Karácsony előtt még nagyobb probléma ez.

Vigyázunk tehát erre a kincsünkre, mert ajándékba kaptuk. Hogy miért ajándék az élet? Erre példa saját öcsém. Kilenc év van közte és köztem, sokáig vártunk rá. Aztán egyszer csak kiderült, hogy jön, s meg is jött - december 18-án. 23-án jött haza a kórházból. Másnap már öten ünnepeltünk Szenteste. Azt hiszem, mindenki találhat a maga életében hasonló ajándékot. Ki, kinek az élete miért ajándék a számomra?

És ha már a profán világban ilyen otthonosan mozgunk, miért nem transzcendizálunk egy kicsit? Mert hebeghetünk-haboghatunk, hímezhetünk-hámozhatunk, hitünkkel hegyet mozgathatunk, mégis látnunk kell, hogy a legnagyobb ajándék, amit kaptunk, Jézus Krisztus. Karácsonykor ez a lényeg. Ezért kell tudnunk leállni, kikapcsolni a kellő időpontban, hogy meglássunk az ajándékon, csilingelésen, „a szeretet és béke ünnepén" és egyéb hasonló napi reklámfogásokon túl minden mást, minden lényegeset. Ha így nézzük a dolgokat, akkor nem lesz Karácsony-mérgezésünk, ahogy egy jól ismert, népszerű rádiós mondta az egyik kereskedelmi adón.

Akkor mégis mi a lényeg? Ilyenkor - amikor már majdnem meghalunk - hirtelen megjelenik a fény. Karácsonyig folyamatosan sötétedik, egyre korábban kapcsolunk lámpát odabenn. A sötétség ránk nyomja bélyegét, az utolsó pillanatban azonban megjelenik valami, ami meghozza a fényt. Az éltető fényt hozza el tehát Jézus, a kicsi gyermek. „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl. (…) Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt." (Jn 1,5.9-10) Rajtunk is áll tehát, ilyenkor Karácsonykor különösen, hogy ez a fény a tél folyamán (de inkább egész évben) egyre nagyobb teret világítson be körülöttünk. Hogy mi befogadjuk a fényt, s továbbadjuk. Ezért azt tudom csak ajánlani Neked, használd ki az adventi időt, s különösen használd ki az ünnep idejét. Menj el, nézd meg a misztériumi játékot, menj el éjféli misére, s használj ki otthon is minden alkalmat, ami mutatja: lehet, hogy kinn sötét van, de én, Atyám, szeretném megteremteni a belső világosságot. Megteremteni, majd növelni is azt, hogy lássam, a Karácsony nem az a szokásos három napi csoda.