Mint azt már egyre többen tudjuk, Szvorák Kati, népdalénekes kapja az alternatív Kossuth-díjat. Ennek tiszteletére a tavaly nyáron készített interjút közlöm újra.

• Egy népzenésznél fontos gyökerek Önnél talán még szembetűnőbbek. Hogyan kötődik ezekhez?
• Ipolymenti, felvidéki kis faluban gyerekeskedtem. Szüleim ősei juhászok és földművelő parasztok voltak. Tőlük ivódott belém mindaz, amiből ma táplálkozom. Amikor a Liszt-díjat megkaptam – ami egyébként nagyon váratlanul ért -, azon az éjjelen nagyanyámmal álmodtam, és megsimogattam a hátát.
• Egyetemistaként Budapestre került. Könnyebb volt akkor egy vidékről jött lánynak megőriznie az arcát, mint ma?
• Nemcsak, hogy vidékről, de határon túlról, palócos beszéddel. Noha nagyon szerettem Budapestet, nehéz volt beilleszkedni a nagyvárosi életbe. Az volt jó benne, hogy énekelhettem, jártam Budai Ilona népdalkörébe, s lassan rájöttem, hogy ez nekem mennyire fontos. Már Szlovákiában is megragadtam a lehetőségeket, de Budapesten, amikor éreztem a hiányát, újra rátaláltam. A zenére és önmagamra.
• Ezekben az években derült ki, hogy merre halad a hivatása?
• Ezt a véletlen hozta. Már ha vannak véletlenek. Mert inkább azt hiszem, az ember sorsát valami irányítja, és azt gondolom, az ember előbb-utóbb megtalálja azt az utat, amit neki követnie kell. Az is valami álomszerű dolog volt, amikor megkaptam a Népművészet Ifjú Mestere címet. Határon túli magyarként hihetetlen volt. Akkor láttam a Parlamentet, ami annyi idős koromban egy csoda volt. Nem sokkal később megnyertem a Röpülj páva népdalversenyt, amire a barátaim segítségével tudtam egyáltalán benevezni. Erre csak magyar állampolgárok jelentkezhettek, s a csehszlovák nagykövetés későn vette észre a hibát. Ekkor láttam, hogy ez az én utam. 
• Úgy tűnik, azért volt hátránya a határon túli létből…
• Hogyne. Például a franciaországi Gregorián Fesztiválra sem mehettem a Honvéd Férfikórussal. Kaptam én bőven pofont, de az ember így edződik. Arra sarkall, hogy a könnyebb út helyett a nehezebbet válasszam. Utólag talán nem is baj.
• Ön nem csak magyarul, de a környező népek nyelvén is énekel, elsősorban persze szlovákul. Hogyan jött ez?
• Már az első albumomon is megcsendültek a Kárpát-medence közös dallamai. 2000 körül pedig sokkal tudatosabb lett ez bennem. Azzal, hogy a határon túlról jöttem, máshogy is látom, mit jelent kirekesztettnek lenni. Az itthoniak és a kintiek véleményét pedig magamon is érzem. Ezért mondtam, hogy ezt mindenképpen vállalnom kell – az én ereimben is többféle vér csörgedezik. A népzenénk is ezért olyan izgalmas, annyi hatás érte ebben a kárpát-medencei katyvaszban.
• Valami tudatos összefogás-keresés féle?
• Igen, és nekem Bartók ebből a szempontból nagy példakép. Fel is használtam gyűjtéseit, föl is dolgoztam közös ünnepeink közös gyökerű dalait. De sokan félnek ezektől a közös dolgoktól, és ezért nem kap olyan teret, amilyet megérdemelne. Volt tavaly egy Visegrádi Négyek koncert, ahol mindenki – köztük a politikusok is – helyeselték ezt a fajta összefogást. Többet tudott, tud használni bármilyen szócséplésnél. Rá lehet és rá is kell mutatni, hogy ez ment évszázadokon keresztül, s hogy a közös kultúra összefogja a nemzeteket, fölülről irányított, politikai acsarkodások helyett. Szlovák zenészekkel is készült közös lemez. Ők is mondták: milyen jó így együtt dolgozni… De valahogy nem merték.
• Milyen helyet érdemelne meg a magyar népzene nemzetközi megítélésben?
• Hála Istennek nagyon sok zenész kijut a határokon túlra. Ilyenkor nagy sikere van a zenénknek. Találkoztam például olyan fiatallal, aki a zenén keresztül ismerkedett meg a nyelvünkkel. Mi magunk nem értékeljük így a zenénket. Pedig nemcsak a múltra, hanem a jövőre is fontos gyógyír lehetne.
• Akár új albuma, a Dúdolós…
• Ez a lemez kifejezetten ilyen céllal készült, és nagyon jók a visszajelzések. Logopédusok nagyon szeretik. Agyvérzéses betegek a népzene hatására előbb énekelni, aztán beszélni tanultak meg. Móréné Szikszai Klári logopédus volt, aki használta a lemezeimet korábban is, és ő kért meg, hogy készítsek egy „gyógyítós” acapella lemezt. Éppen holnap megyek a Rókus kórházba koncertet adni. A másik, szintén Pünkösdkor megjelenő, egyházi népénekeket dolgoz föl. Ebben Szűz Máriához és a magyar szentekhez szóló énekek vannak, CD-n, szöveggel mellékelve a borítón. Igyekeztünk az egyházi és a népzenei hagyományokat ötvözni: az orgona mellett így megszólal a csembaló és a duda is. Szeretnénk ezeket a dalokat kiemelni a templom kereteiből.
• Mostanában gyakran kerül közös terítékre a könnyűzene és a népzene. Hogyan lehet – vagy kell-e – megőrizni a népzene érinthetetlenségét?
• Tinédzserként én is kacérkodtam a táncdalénekléssel. Kovács Kati volt a példaképem, máig nagyon szeretem, hiszen egy nagyon színes egyéniség. Lelkileg is sok közös vonás van bennünk. De gyakran közösen dolgozunk Illés Lajossal is, a Betlehem csillaga című zenemű kapcsán. Nagyon szerettem régen és most is ezeket a munkákat, és sosem kellett megtagadnom népdalénekesi voltomat. Gimnazista diákként sanzont is énekeltem. Néha gondoltam rá később is, hogy ilyeneket komolyabban űzni, de nem mertem belevágni. Pont ezért, mert „hát hogy néz az ki egy népdalénekestől”. De jó látni, hogy ma már sokkal nyitottabbak ezekre a kérdésekre. Persze ez nem nekem van kitalálva. Múltkor a várban mondta egy bácsi: „Katalin, milyen jó, hogy maga olyan maradt, mint a kezdetek kezdetén.” De hiszem, hogy meg lehet maradni ugyanolyannak; hogy ki lehet állni akár egy szál magam is énekelni, s annak hatása van. Zenéjük mellett a szövegük is mindig időszerűek. Bármilyen élethelyzetben és -érzésben van hová nyúlnunk.
• Sok helyen megfordult – 3 földrészen. Van különösen emlékezetes esemény?
• Voltak különleges helyszínek. Egyszer egy francia marhavásáron énekeltem; amíg a parasztok ettek, a marhák nagyon figyeltek a zenére. München legnagyobb kórházában is énekeltem egy vasárnap délután, ahol a betegek szinte táncra perdültek. Megfeledkeztek minden bajukról.
• Végül egy talán költői kérdés: Csokonai azt mondta, bolond az, ki poétává lesz Magyarországon; nem bolond az ma, aki népzenésszé lesz?
• Egészen biztosan, és én is bolond vagyok. De nem baj. Én nem tudnék e nélkül létezni. Csonka lennék.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.