Valószínűleg nem mondok újat, ha azt állítom 31 eltelt évemből 30-at az István, a király iránti rajongásom töltött be. Minden azzal a kétkazettás díszdobozos kiadással kezdődött, amit a nagyapám polcán találtam, és amit rongyosra hallgattam az ő bosszankodása és megelégedése közepette egyaránt. Mondhatni tehát, hogy egyidős vagyok azzal a kortörténeti tünettel, ami a Városligetben egy rockopera formájában testesült meg.

Kortörténeti tünet, hiszen több mint egy előadás, amivel együtt nőttem fel, még ha az elmúlt 30 év legalább felében valójában nem is tudtam, nem is értettem, miért rajonghatok ennyire, miért lehet az nekem, nekünk ennyire fontos. Aztán jött 2003, a húsz éves évforduló, a csíksomlyói bemutató, ami jobban megerősített engem és sokakat egyaránt ennek a darabnak valami különösen kiemelkedő szerepéről, ami a kollektív tudatunkban a Bánk bán vagy Az ember tragédiája mellé kerülhet.

Nem csoda hát, ha ezt a harmincadik évfordulós újrafeldolgozást úgy vártam és várom, mint a saját életem valamely mérföldkövét. Szörényi és Bródy János 2012. október 1-jén jelentette be, hogy az István, a király jövő évi előadásait Alföldi Róbert rendezi majd. Ezzel pedig biztossá vált, hogy a darab valami új megvilágításba szeretne kerülni, mégpedig olyanba, ami minden bizonnyal megosztja majd a közvéleményt. Hogy ez jó ötlet volt-e vagy nem, erősen véleményes, de talán mindkettő egyszerre. A tegnap látott, újonnan feldolgozott István, a király sokakban azt a véleményt erősítette meg, hogy nincs még elég távol az 1983-as ősbemutató ahhoz, hogy bátran és érdemben hozzá lehessen nyúlni egy ilyen nemzeti jelképhez.

Lehetséges. Az idősebb generáció, az 1983-at élőben, felnőtt fejjel megélők nagy többsége nem tudja, vagy talán nem akarja elfogadni az öltönyös, náci tisztes, mercedeses bevonulásokat, kínosan feszeng, amikor magát látja vissza Nagy Feróban kiszállni az autós táskával és magyar zászlóval felszerelkezett Trabantból; és egyáltalán, milyen dolog ez, hová tűntek a néptáncosok? Pedig talán a maga módján és idejében Királydomb is provokatív megformálási mód volt néhány évvel, alig egy évtizeddel néptáncmozgalom csúcsidőszaka után olyan ikonikus személlyel, Novák Ferenc koreográfussal, olyan kifejezetten nem támogatott személyekkel, mint Vikidál Gyula, Nagy Feró vagy Deák Bill Gyula, és olyan zenei fúziókkal, mint a rock és a néptánc. Akkor mégis ez volt az, ami életet lehelt István szerepébe.

Nem kérdés, hogy egy mai István, a király egy kiábrándultabb változatot mutat. 30 éve talán az lehetett a kérdés: ki mit mer kimondani? Ma már inkább az: ki mit akar, egyáltalán minek van értelme kimondani? Az a fajta spleen burkolja be ezt az előadást, ami szükségszerűen már csak hiábavalónak láttatja a küzdelmet, törekvést, amit gondolnánk, tenni vélnénk, amikor erre a tízmilliónyi nemzetre gondolunk. Szomorú darab tehát Alföldi István, a királya.

Eszembe is jutott az új Nemzeti Színház megnyitása alkalmából bemutatott Az ember tragédiája darab, amelyet 2002. március 15-én talán ugyanilyen nagy várakozás előzött meg (és amelyben éppen Alföldi Róbert játszotta az ördög szerepét, milyen véletlen). Szóval akkor, 11 évvel ezelőtt emberek ezrei háborodtak fel az elmaradt az utolsó mondat hiányán: „Ember küzdj, és bízva bízzál!” – azt hiszem, valami hasonlót láthatunk itt is. Tegnap újra megfogalmazódott, hogy minden hiábavalóság. Madách után Boldizsár Miklóst is utolérte a korszellem.

Más kérdés persze – és olvasgatva a ma délelőttre kiforrott véleményeket ez a darab esszenciális hibája –, hogy szimplán rossz. Mindazt, amit a fenti bekezdésekben leírtam, valahogy csak az eszünkkel tudjuk. Nagyon nehezen és rejtve találjuk meg azt, amit érezhetünk is. Furcsa fintor, hogy az előzetesen sokak által szidalmazott „koronaketrec” szimbóluma az, ami még a leginkább tud hatni érzelmeinkre, ami egyszerre véd és zár börtönbe, egyszerre ápol és eltakar – ad identitást és szürke provincializmust 1000 éve. Minden más itt csak hiábavalóság. A zene nem rock, pedig ez egy rockopera volna. A színészek nagyon kevés kivételtől eltekintve egyszerűen nem tudnak szépen énekelni. László Zsolt kitűnő prózai színész, de az első jelenetben kitűnik, nem áll neki jól az énekhang. (Sokat árulkodó jel, hogy egyetlen kimondott és nem énekelt szava, a koronázás végén felhangzó ámen csattan legélesebben.) Udvaros Dorottya mint Sarolt izzadságszagú, minden pozitív, ami elmondható róla, a színésznő belülről fakadó zsenialitásából származik; a darab, a rendező, a helyszín, a korszellem, mind olyan tényező, ami nem tudott hozzátenni a karaktert tökéletesítéséhez. Stohl András nemcsak, hogy vértelen (ilyen lenne egy lázadó?), néha már-már kifejezetten ciki. Nagyon nagy mellé. A legnagyobb csalódás azonban mégis Novák Péter, aki a legszebb emlékem volt a tíz évvel ezelőtti csíksomlyói darabból. A fiatal Novák mint táltos, apja rendezésében a lehető legtöbbet hozta ki a szerepből, és lopta be magát rengeteg ember szívébe. Számomra felfoghatatlan, hogy nem lehetett megismételni azt a tíz évvel ezelőtti csodát. Egyetlen pozitív jelzővel említhető színészi teljesítmény Tompos Kátyáé volt, aki prózai színészként ismert ugyan, de akár a színházban (pl. Holdbéli csónakos), akár a zenei életben (pl. Söndörgő) már többször megmutatta, hogy nemcsak színészi képességei, hanem énektudása is ott van a legjobbak között.

Jóindulattal és sok türelemmel ültem le tehát az IK 2013 projekt elé, de nagyon remélem, hogy a mai egyéveseknek nem ez lesz a követendő példa. Hanem hogy majd jön 20 vagy 30 év múlva (vagy még korábban) egy újabb feldolgozás, amelyik azt mondja, igenis van értelme kimondani a dolgokat, mert igenis lesz annak következménye.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.