Az élet nem arról szól – bár gyakran gondoljuk –, hogy kell, hogy legyen valami születés és halál között; valami életnek nevezett szösszenet. Hiszen ez csak a valódi. Az a bizonyos igaz, amit József Attila szerint mondanunk kell, hogy van Feltámadás. Olyan feltámadás, amely egyik végén pedig ott a születés… Nem környezetvédelemről, abortuszellenes kampányról és hasonlókról van itt szó, hanem arról a Forrásról, ami nekünk Életet ad: Jézus Krisztusról.

Az élet – Karácsonytól Karácsonyig – ezt súgja nekünk. Saját szépségét; hiszen az élet szép, mint ahogy a híres olasz film címe is sugallja. Olyan ez, mint a Horatius-féle Carpe diem. Éveken át foglalkoztatott ez a kérdés: mi az, hogy ragadd meg a napot? Idővel aztán azt gondoltam, ez nem valami hedonista életimádat, nem „élj a mának” felkiáltás, hanem az, hogy ami szép van az életben, azt használjuk ki. Köszönjük meg, éljünk vele, amíg lehet. Holnap talán már nem lesz.

Az élet azonban – tetszik, nem tetszik – nem a miénk. Az életet kaptuk valahonnan, s valakinek vissza is kell adnunk azt. „Emlékezz ember, porból lettél, s porrá leszel.” – ismerősek ezek a szavak. Ami a kettő között van, azzal pedig úgy kell bánnunk, mint más értékével. Ha kapok valakitől egy könyvet, arra jobban vigyázok, mint ha mondjuk az enyém lenne. Talán nem vágom be úgy a sarokba se, mint gimnazista koromban tettem azt a sárga és zöld matematika példatárral, valamint a fizika feladatgyűjtemény megoldókönyvével. Az ötödik parancsolat – miszerint „Ne ölj!” – ugyanis saját életünkre is vonatkozik. Cigaretta, alkohol, persze. De akár ide vehetjük az örökös önhajszolást, vagy a kikapcsolódás hiányát, mert „nekem arra nincs időm”. Így Karácsony előtt még nagyobb probléma ez. Vigyázunk tehát erre a kincsünkre, mert ajándékba kaptuk. Hogy miért ajándék az élet? Erre példa saját öcsém. Kilenc év van közte és köztem, sokáig vsártunk rá. Aztán egyszer csak kiderült, hogy jön; meg is jött – december 18-án. 23-án jött haza a kórházból. Másnap már öten ünnepeltünk Szenteste.

Persze hitünkkel akár hegyet is mozgathatunk, ha közben meg sem látjuk, hogy a legnagyobb ajándék, amit kaptunk, Jézus Krisztus. Karácsonykor mégis ez lenne a lényeg. Ezért kell tudnunk leállni, kikapcsolni a kellő időpontban, hogy meglássunk az ajándékon, a webshopon, a „jaj, neki meg mit vegyek”-en, „a szeretet és béke ünnepén” és egyéb hasonló napi fogásokon túl minden mást, minden lényegeset. Így nem lesz karácsony-mérgezésünk, ahogy egy jól ismert, népszerű rádiós fogalmazott az egyik kereskedelmi adón.

Akkor mégis mi a lényeg? Mindig szerettem azon gondolkodni, hogyan függ össze a Karácsony a természettel. És hogy mennyire az emberi természet része az élet és a halál. Biztosan sokunknak megmagyarázhatatlan, magyarázatra talán mégsem szoruló tapasztalata, hogy egy közeli barát, rokon halála és egy kisgyermek születése szinte egyszerre történik. Mintha az egyik a másikból következne; mintha lenne valami körforgása. Valami bizonyítéka az örök Élet születésének.

Hiszen december 21. az év legsötétebb napja. Ilyenkor – amikor már majdnem meghalunk – hirtelen megjelenik a fény. Karácsonyig folyamatosan sötétedik, egyre korábban kapcsolunk lámpát odabenn. A sötétség már-már elviselhetetlenül ránk nyomja depressziós bélyegét, az utolsó pillanatban azonban megjelenik valami, ami meghozza a fényt. Az éltető fényt hozza el tehát Jézus, a kicsi gyermek, s erről ír olyan szépen János evangélista prológusában: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl. (…) Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ általa lett, de a világ nem ismerte fel őt.” (Jn 1,5.9-10) Ragyogjon szívünkben is a fény, s legyen a betlehemi csillag útjelző a mi bolyongó életünk egén. Nálunk vegyen szállást, örök békét a Megváltó!

Rajtunk is áll tehát, ilyenkor Karácsonykor különösen, hogy ez a fény a tél folyamán (de inkább egész évben) egyre nagyobb teret világítson be körülöttünk. Hogy mi befogadjuk a fényt, s továbbadjuk. Megállni egy picit, együtt lenni, majd elmenni innen, és felmutatni az Életet, megmutatni másoknak is ezt. Az életet, ami minket egyesével, de közösen is össze tud tartani. A kovász, a ragasztó, a ki nem mondott, szavak nélkül is érthető szó. A közös nyelv. Ezt köszönve tudom csak ajánlani, használjunk ki minden alkalmat, ami mutatja: lehet, hogy kinn sötét van, de én, Atyám, szeretném megteremteni a belső világosságot. Megteremteni, majd növelni is azt, hogy lássam, a Karácsony nem a szokásos három napi csoda.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.